A nyolcvanas évek sorozási történetei örök klasszikusok. Élénken élnek a fantáziámban az ép kisiskolás ésszel a befogadhatóság határán billegő városi legendák az olyan esetekről, amikor a fitymaszűkületet még a folyosón orvosolták, hogy aztán a potenciális sorkatona körülmetélt péniszét pityeregve lógathassa egy jódoldattal töltött pohárba, amíg a következő stációhoz nem ér, ahol egy-másfél liter vért vesznek le tőle, hogy végre készen álljon a teljes menetfelszerelésben vezényelt erőltetett menetre a laktanyáig.

Én már a kilencvenes évek dereka után és a kétezresek elején jártam sorozásra. Egy sorstársam mesélte, hogy le kellett tolnia az alsógatyáját is, hogy utat engedjen egy puha férfikéznek. A sorozóorvos azt kérte, köhögjön, és elégedett mosollyal nyugtázta a herék táncát. Mosolyunk zavart csalt a mesélő arcára. Rövid hallgatás után száraz torkát megköszörülte, és halkan kérdezte, hogy velünk is történt-e hasonló. Némán nemet intettünk.

A srác elfehéredett arcába beleveszett két múltba révedő szeme, bennük egy már ezerszer látott film pörgött – egy egészen új kameraállásból.