Már kígyózik a sor a beléptető kapunál. Ahogy minden reggel. Az emberek veszik elő a kártyájukat, csippan a kapu, surrog az ajtó, nyikorog a cipő. Csippan, surrog, nyikorog. Az álmosító monotonitást csak azok törik meg, akik végigállják a sort (beszélgetés nincs, ilyenkor mindenki néma), majd amikor sorra kerülnek (egy pillanattal sem hamarabb) elkezdik keresgélni a kártyájukat. Álmosan vagy meglepődve a zsebeiket lapogatják, táskájukat túrják. A sor pedig áll, torlódik, sűrűsödik. Bennünk, akik már a külső kapu óta a kezünkben tartjuk a kártyánkat, feszültség, sőt harag serken. Azt hisszük, az dühít minket, hogy tovább kell a sorban állnunk. De nem. Hanem az, hogy ezek a bűnösen trehány emberek – velünk ellentétben – a mának élnek boldogan, és nem aggódnak azon, hogy mi fog történni később, hogy mit hoz a jövő.