Van egy amolyan szexbábum. Az a fajta, aminek szilikon a bőre, tapintása a megtévesztésig hasonlít az eredetire, testének tartása van, haja igazi haj, stb. Meglehetősen drága volt. Ma vittem vissza karbantartásra, hogy pofozzák ki egy kicsit, hozzák fel az eredeti állapotára.

Bevittem az üzletbe, ahol vettem, és egyszerűen feltettem az asztalra. Ugyanaz a srác volt ott, mint amikor megvettem. Mondhatom, hogy zavarba jött, amikor meglátta, hogy a portéka csúnyán kiment a formájából itt-ott. Laikus számára is egyértelmű, hogy miket tettem vele. Karjai eltörve, testén és lábain ütések és rúgások nyomai mindenfelé. Amikor a plédet, amiben behoztam a kocsiból, teljesen lerántottam róla, észrevette, hogy le van vágva a pénisze. Jéghideg iszonyat ütközött ki az arcán, falfehérre váltott, úgy meredt rám, mint valami bestiális sorozatgyilkosra, de aztán egy pillanat alatt elkapta a tekintetét. Nyelt egyet, és újra, de már egészen másképp, rám nézett. Összeszedte magát.

Elmondta, hogy eléggé rossz állapotban van a bábu, és – ha elfogadom – az lenne a javaslata, hogy vegyek egy újat helyette. Ebbe nem mentem bele. Számomra jelentősége van annak, hogy ugyanezt a bábut kapjam vissza – mondtam. Megértett. (Tréfás magyarázatomra, miszerint Plasztik Pál a szívemhez nőtt, udvarias, de talán nem őszinte mosollyal reagált). Azt mondta, hogy vissza kell bontaniuk egészen a „csontokig”, aztán „újra rakni” nagyjából mindent. Így fogalmazott. Hozzátette, hogy a dolog ára így gyakorlatilag hajszálra meg fogja közelíteni az eredeti árat, és megkérdezte, hogy ennek tudatában is fenntartom-e, hogy ehhez a konkrét bábuhoz ragaszkodom. Fenntartottam. Ebben maradtunk.

Nagyon fontos, hogy az eladó végig udvarias és tárgyszerű volt, korrektül tájékoztatott a részletekről. Első döbbenetét elnyomva úgy viselkedett velem, mint bármelyik vevőjével, és elmondhatom, hogy jó munkát végzett, akármiket is gondolt rólam közben. Én ezt nagyra becsülöm. Mindig meghat az ilyen hozzáállás. Mondhatom, hogy ez a vesszőparipám.

Én is kereskedő vagyok ugyanis. Nekem is van egy boltom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a vásárlóim első osztályú kiszolgálásban részesüljenek. Jobban tudom, hogy mit szeretnének, hogy mi jó nekik, mint saját maguk. Soha nem csapom be őket, mindig arra törekszem, hogy elégedetten távozzanak, és elégedettek maradjanak akkor is, amikor már hazaértek, de még hetekkel azután is, hogy nálam jártak. Én a szívemet-lelkemet teszem a munkámba. Nekem ez a hivatásom.

De ez a hivatás, ha komolyan veszik, nagyon nehéz kenyér. Először is: a becsületes hozzáállás lassan érik be. Furcsa, de higgyék el, hogy így van: az emberek jó részének fel sem tűnik, hogy nálam jobb kiszolgálást kapnak, mint máshol. Rezignáltak, fásultak. Megkapják, amit akarnak, és már mennek is. Sokszor furcsállják, hogy annyit kérdezek, hogy mire kell, milyen körülmények között akarják használni, stb. Megijednek. Azt hiszik, hogy vizsgázniuk kell. De aztán visszajönnek. Aztán, amikor már törzsvásárlóim, egyszer csak beugrik nekik, hogy hihetetlen, de kapnak nálam valamit, amit először meg sem tudnak határozni, hogy mi az, de szükségük van rá. Ha kapnak belőle, még több kell, újból és újból kell. Nekik nem rágom a szájukba, meg amúgy is rájönnek később maguk is, de Önöknek elmondom. Nálam a minden embernek kijáró tiszteletet és megbecsülést kapják meg, ráadásként pedig azt a bánásmódot, ami annak jár, akinek a pénzéből élek. Nekem ezek az emberek az Ügyfeleim.

Most sokan, akik például pincérként, vagy akármilyen szolgáltatóként dolgoznak, a fejüket ingatják. Azt gondolják, hogy könnyű ezt mondani, mert ezek csak szavak. Mint elvet persze mindenki elfogadja, na de nap mint nap így is cselekedni? Ugyan már! Mit csinálok azokkal, akik a boltban vélt vagy valós kisebbrendűségi érzésüket próbálják ellensúlyozni, és a szolgájuknak tekintenek, akik az ilyen helyzetekben tudják csak megélni, hogy fölötte állnak valakinek? A válaszom egyszerre kézenfekvő és meglepő talán: Őket ugyanúgy szolgálom ki, mint bárki mást.

Ezzel nem azt mondom, hogy ez nekem nem okoz nehézséget. Egyáltalán nem azt mondom. Én büszke ember vagyok, és sajnos nem vagyok az az őstehetség sem, aki el tudja engedni a füle mellett a sértő szavakat, aki átnéz a megvető tekinteteken anélkül, hogy közben szét ne robbanna belül.

Megpróbáltam, és nem ment. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ilyen vevőket egyébként mindig le tudtam szerelni. Ha háborgott, megnyugtattam. Ha értetlenkedett, az ő szavaival magyaráztam. Ha reklamált, elismertem az igazát, és nagyvonalúan megtoldottam egy gesztussal. Az esetek döntő többségében a kekec vevő megnyugodott, olykor még el is szégyellte magát, amint látta, látnia, éreznie kellett, hogy szebben bántam vele, mint ahogy megérdemelte. Sokszor kézfogással végződtek ezek az esetek, és az sem volt ritka, hogy a vevő elnézést kért, és elismerte, ha részben, vagy akár egészében nem volt igaza.

De rám ez valamilyen furcsa oknál fogva nem hatott megnyugtatólag. Nulla összegű játszmák voltak ezek, amelyek során ahogy a vevő megnyugodott, és jó modorra váltott, magamban belül úgy vettem át én a feszültséget, és a szívem mélyén haragot éreztem. Dühös voltam, hogy nekem kell mindig megtennem az első lépést, meg a másodikat is, miért nem lehet mindenki tekintettel a másikra, miért nekem kell mindig az okosabbnak lennem, aki enged?! Miért én vagyok az, aki éjszaka hánykolódik, újra és újra lejátssza az eseményeket a fejében, és arra vágyik, hogy bárcsak a pofájába mászott volna annak a tuskónak, aki nem érdemelt volna mást!

Éveket töltöttem így, hogy végig az orrom előtt volt a megoldás, mégsem vettem észre. És egyszer csak beugrott. Vettem egy, a hús-vér emberhez megszólalásig hasonló szilikon bábut. Valamit, ami megtestesített számomra minden fölényeskedő, goromba, ostoba, rosszindulatú bunkót. Amin kitölthettem a dühömet, amivel megtehettem mindent, amit az arra „érdemesekkel” megtenni vágytam. A „rossz” vevőim között persze nők is voltak, de férfi bábut kellett vennem: nőt soha nem ütnék meg. A bábut hátravittem a raktár mögötti helyiségbe. Levágtam a péniszét, hogy fel tudjam öltöztetni. (Kiegészítőként még egy autóstáskát is kapott).

Innentől kezdve, ha sérelem ért, ha megbántottak, ha méltatlanul bántak velem, csak arra gondoltam, hogy eljön a nap vége. Még udvariasabb voltam, mint bármikor korábban, még inkább a vevő kegyét kerestem, de közben elraktároztam minden sérelmet az agyam egy erre kijelölt zugába.

Zárás után elvégeztem mindent, amit ilyenkor kell (pénz, takarítás, stb.), aztán hátramentem. Kulcsra zártam a vasajtót, és megálltam a bábuval szemben. Mély lélegzetet vettem, kinyitottam a sérelmek bugyrát az agyamban, és hagytam, hogy csak jöjjön, jöjjön fel minden. Volt, amit újra és újra lejátszottam. Mire mindent felidéztem, kezeim ökölbe szorultak, szám legörbült, vonásaim úgy megkeményedtek, hogy nem is akartam látni magam (a helyiségből már korábban kivittem a tükröt), és – rendszerint – amikor már vicsorítani kezdtem, egyszer csak elengedtem magam, és szabad folyást engedtem a felgyülemlett indulatnak!

Utólag belegondolva szinte nevetséges (tudom, bizarr ezt mondani), de a legtöbbször hasonlóképpen bántam el áldozatommal. Könyökkel az arcába csaptam, aztán ugyanezt jobbról, és fentről. A hasába térdeltem, átkulcsoltam a nyakát, és térddel beleugrottam a gyomrába, aztán megint az arcába. Fojtogattam, rúgtam a jobb és a bal veséjét, a sípcsontjára tapostam, aztán az egészet elölről, aztán ötletszerűen, ahogy adódott, egyre állatiasabban, egyre elvakultabban, míg már ömlött rólam a víz, teljesen ki nem fulladtam, míg már nekem is fájt mindenem, míg a szédülés meg nem tántorított.

Aztán zihálva leereszkedtem a padlóra, behunytam a szemem, és nem gondoltam semmire, csak ültem ott a falnak támasztva a hátamat, és nem törődtem az idő múlásával sem, csak amikor azt éreztem, hogy elmosolyodok, hogy megkönnyebbültem, akkor nyitottam ki lassan a szememet, és felkeltem, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem.

Ezt hónapokig csináltam így, és alig volt nap, ami nem így végződött. De egy idő után, és az az érdekes, hogy nekem sem tűnt fel rögtön, elő-előfordult, hogy zárás után nem akadt „dolgom”. A megmagyarázhatatlan az volt, hogy később olyankor is kihagytam már az esti „szertartást”, amikor pedig számos, vagy nem olyan sok, de komoly atrocitást kellett elszenvednem napközben.

Öt hónap után egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy hete nem jártam a hátsó raktárban. Elkezdtem tudatosan figyelni magamat, az érzéseimet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a sértések leperegnek rólam, nem hatnak meg többé. Sőt! Ezekre a bunkókra egyfajta szeretettel tudtam tekinteni. Mint valami huncut kópékra. Elképesztő.

Rögtön tudtam – és az eltelt egy év engem igazol –, hogy végleg meggyógyultam. Igen, meggyógyultam. Hogy a képességet, amiről azt hittem, hogy nem adatott meg vele születni, sikerült kifejlesztenem magamban. Hogy még az is lehet, hogy én vagyok a legjobb kereskedő a világon!

Visszavittem a bábut a boltba, ahol vettem, hogy hozzák rendbe. Meg akarom őrizni, hogy örök időkre emlékeztessen arra, hogy honnan hová jutottam.