Kálmán és Ede egymás mellett lépkedtek felfelé a lépcsőn. Kálmánnak eszébe jutott, hogy ezúttal ő lesz az udvariasabb, és majd az ajtóban előreengedi Edét. Ezért kicsit szaporázni is kezdte lépteit, hiszen előbb kellett az ajtóhoz érnie, hogy kinyithassa kollégája előtt.

Ede mindeközben azt gondolta, hogy jó lenne, ha most ő lehetne kettejük közül az előzékenyebb, úgyhogy kicsit gyorsított, hogy épp csak annyival előbb érjen az ajtóhoz, hogy ő nyithassa ki kollégájának, és ne megint fordítva történjen.

Így mindketten csak egy lépéssel akarták megelőzni a másikat, de azt a lépést egyre lehetetlenebbnek tűnt a másiké elé helyezni, míg végül az eleinte szinte észrevehetetlen gyorsulást egyre fokozva szabályosan futni kezdtek, aztán már rohanni, vágtatni, és a lépcsőfordulókban már a test-test elleni küzdelemtől sem riadtak vissza, hogy a szűkebb íven fordulhassanak.

A tárgyaló ajtajához végül izzadtan, haragos, eltorzult arccal érkeztek, és ahogy egyszerre kaptak a kilincs felé, egyikük még a másik kézfejébe is belekapott – talán csak véletlenül.

A szobában lévők csak a feltépett ajtó hangjára, és a sérült kézfej tulajdonosának jajdulására kapták fel a fejüket, aztán meglátták a zilált kollégákat is, ahogy – mintegy eszméletre térve – megtorpantak a küszöbnél. Még két ekkora, törtető bunkót életemben nem láttam – gondolta magában mindenki.