Az utóbbi időben egy csomó pozitív változást vettem észre. Nem tudom, hogy mitől van, hogy honnan indult, de örülök neki. Valami hozzáállás elért egy kritikus tömeget, és/vagy páran kipróbálták, hogy milyen normálisnak lenni, és látták, hogy jó?
Olyasmikre gondolok, hogy például a múltkor bikázni kellett az akksimat. Elsőre nem sikerült elég közel állni, illetve a madzag volt túl rövid, úgyhogy felgyűlt egy kis sor, benne egy menetrend szerint járó busszal. Az utána lévők már nem igazán tudhatták, hogy mi történik. Miközben igyekeztem a lehető leggyorsabban cselekedni, egyszer csak feltűnt, hogy nem hallok dudaszót, se ordítást. A buszvezető, az utasok, az autósok mind nyugodtan ültek és vártak. A vasárnapi Critical Mass környékén ugyanezt láttam.
A másik példám a zebrán való átkelés. Pedagógiai célzattól sem mentes módszerem az, hogy ütemesen haladok a zebra felé, aztán habozás nélkül lelépek, de ekkor már kész vagyok megállni, arra az esetre gondolva, ha nem pártolnák az átkeléssel kapcsolatos terveimet. Újabban ilyenkor az történik, hogy az autós – akár intenzíven – fékez, és átenged. Nem mozog a szája, nem színeződik el az arca, nem integet.
Aztán szervizben van a kocsim. A neten követhetem, de még sms-t is küldenek róla, hogy a javítás épp melyik fázisban van. Komolyan, mintha azon törnék a fejüket, hogy mivel és hogyan lehetne elégedettebbé tenni az ügyfelet.
A hétvégén mulatozás közben összetalálkoztunk egy korahúszas partyarccal, aki megemlítette, hogy diákmunkaként gyerekeknek rendez születésnapi zsúrokat játékkal, barlanglátogatással. Azt mondta, hogy hihetetlen aranyosak a gyerekek, és ennél jobb melót jelenleg nem tud elképzelni magának. Tanár akar lenni.
