Egy régebbi, angol kollégám éveken át élt Svédországban. Azt mesélte nekem, hogy a svéd nyelvet tökéletesen bírja, ami nem csak az ő érdeme, hanem attól is van, hogy az gyermekien fejletlen, egyszerű nyelv. Ilyet már hallottam az angolról is, de ezt el se árultam a kollégának, hanem csak finoman rákérdeztem, hogy lehet-e, hogy vannak a svédnek olyan mezsgyéi, ahol ő még nem járt. Jelezte, hogy érti a kérdést, de higgyem el: a svéd nyelvben tényleg nincs több. Bólintottam, és fejben betettem a figurát a magas önbizalmú korlátoltaknak fenntartott fakkba. 

Nem azért mondom, de itt sokan dicsérik az angolomat, ami jó esetben talán olyan lehet, mint a fent említett csóka svédje. Sokak szemében ez a teljesítményem a valósnál nagyobbnak tűnik. Rengeteg – ami azt illeti, egyszerűbb – embertől hallottam itt Angliában, hogy az angol a világ legnehezebb nyelve egyrészt a sok akcentus, másrészt az írás és ejtés különbözősége miatt. Akik így nyilatkoznak, azok maguk egyetlen más nyelvet sem beszélnek. 

Néha megerősítést várnak tőlem, amire én úgy isten igazából képtelen vagyok, és inkább olyasmiket szoktam mondani, hogy az elboldoguláshoz már elégséges szintre azért nem olyan pokolian nehéz eljutni, aztán ennyiben maradunk. 

Egy utasom az eddig szokásosan lefolyó beszélgetést megtoldotta azzal, hogy ő rengeteget olvasott Magyarországról (is). Itt persze megkérdeztem, hogy na és miket. Erre sejtelmes mosollyal megcsóválta csak a fejét, mint aki csak jelezni akarja, hogy többet tud annál, mint amit hallani szeretnék, és azt mondta, hogy nagyjából mindent tud, és ebből a mérhetetlenül óriási halmazból a II. Világháborút és a bűnözést emelte ki. 

Itt nem is időztünk többet, hanem – tévesen – azt mondta, hogy az akcentusom osztrák, és a barátnőjéhez fordult, mintegy kérdőleg, hogy az megértette-e, hogy miről van itt szó (szomszédos országok), és felismeri-e a jelentőségét (én nem). A csaj úgy nézhetett, ami kielégítette a figurát, úgyhogy az belemelegedett a nyelvek témájába. (Kisebb összeget fel mernék tenni arra, hogy a figura nem tudott a magyar nyelv létezéséről). 

Elmondta, hogy tehát az angol a legnehezebb nyelv, utána jön a kínai, és a japán, a többi ehhez képest nem is érdekes. Érdekes viszont, hogy a legtöbben a spanyolt beszélik a világon (valójában ugye híresen a mandarint / kínait), és hogy ez az állítása ne csak a levegőben lógjon, az egyébként portugál nyelvű Brazíliát hozta fel példának, majd hozzátette még Bolíviát, és végül elárulta, hogy nincs értelme egyenként sorolni a spanyolajkú országokat: egész Dél-Amerika ilyen. Megint a barátnőjére nézett, és – Észak-Amerikát viszonyítási pontként felhasználva – elmagyarázta neki, hogy Dél-Amerika merre van. 

Tény, hogy az angolok nincsenek könnyű helyzetben, ami az idegen nyelvek elsajátítását illeti. Akárhova mennek, ott a helyiek inkább előbb, mint utóbb meg fognak próbálni angolul kommunikálni velük – és az sikerülni is fog. Ugyanakkor kénytelen vagyok lustaságra is gyanakodni, mert Magyarországon is ismertem olyan embert (jó, mondjuk ő ír volt), aki egy évtized alatt sem jutott messzebb a „keszenem szepen” és „djónapot” szókészletnél. Itt, Angliában mostanra viszont már tényleg tucatnyi emberrel beszéltem, akik három, öt, tíz éveket el tudtak tölteni úgy Németországban, Spanyolországban és egyéb helyeken, hogy semmit nem tanultak meg az adott ország nyelvéből azon túl, ami egy váratlan fordulatoktól és buktatóktól mentes sörrendelésén túlmutatna.