A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Kati bá

2010. június 29. - suhodminyák

Nem dicsekvésből mondom, hanem csak sajnálatos tényként állapítom meg, hogy a matematikát a vele való első találkozás óta teljes szívemből gyűlölöm. Az óvodában leptek meg vele az egyik foglalkozáson. Korongokat és színes rudakat pakoltak az asztalra. A korongok pirosak és kékek voltak. Kékjük pont, mint a BKV-é. Pillanatok alatt kiderült, hogy nem építeni vagy formákat alkotni fogunk belőlük, hanem lélekgyilkos, béklyózó leigázás eszközei lesznek: számolni kell velük.

Az óvodában – általánosságban véve – egész jó formában voltam, de a matematika foglalkozások percei ólomsúllyal folytak a végtelen felé, a minden szépséget és gyereknek való bájt nélkülöző feladatok közben mély csalódottságot, és a megelevenedett pokolból való keserves elvágyódást éreztem. A reménytelenség egyik első leckéjét tanultam nagykanállal.

Az iskolában átmenetileg egy kis sikerélményre tettem szert. Ma már tudom, mi vezetett félre. Az egyik legjobb voltam az egyszeregy sakk nevű játékban. A móka során gyerekek állnak fel egymás mellett, és sorban kapnak olyan kérdéseket, mint négyszer öt?,  hatszor nyolc?, háromszor kettő?, stb. Az épp soros válaszol, ha tud. Ha tud, előre léphet, de ha egy bizonyos időnél többet tétovázik, szabad a rablás, és bemondhatja akárki. Ilyenkor az akárki lép, a felsült dekkol. Ezt a játékot rendszerint megnyertem. Mint később rájöttem, ennek abszolút semmi köze nem volt a matematikai képességekhez. Egyszerűen annyiról volt szó, hogy hatszorhatharminchatok egyszerű hangsorként, értelmüktől teljesen megfosztva kerültek rögzítésre egy, az agyam jobb sorsra érdemes szegletében.

Úgyhogy amint elkezdődött az érdemi matematikatanítás, konkrétabban rögtön a legegyszerűbb egyenletek után, megbotlottam, a földre kerültem, és soha többet nem álltam lábra. Ez még nem jelentett bukást, csak permanens szenvedést, annak a periodikus megélését, hogy míg egyébként értelmes lények tartottam magam – és ezt a környezetem is visszaigazolta – a matematika órákon iszonyú erőfeszítések árán is csak épp hogy kapizsgáltam a lényeget – amennyire meg tudom ítélni, hogy mi a lényeg. Amikor azonban alkalmazni kellett, vagy továbbgondolni, hogy mi következik egy adott premisszából, soha a rohadt életben nem jutottam magamtól megoldásra.

Az iskolaváltásom során újabb lélegzethez jutottam, mivel egy totálisan lelkiismeretlen, a maradékelv alapján pedagógussá lett csaj lett a matektanárom. Az első ott töltött hónap végén feltűnt, hogy mindenki piros és fekete pontokat diktálgat be, (illetve főleg pirosakat) noha összesen tán egyszer kapott bárki is bármilyen pontot. A második hónapban már én is kapcsoltam, és mondtam, hogy volt tizennégy piros, meg hát sajnos két fekete. Vegyük észre a ravaszságot a számításomban. Öt piros pont ér egy úgynevezett kisötöst, a feketékkel hasonló a helyzet, csak kisegyessé válnak. Én vállaltam a többiek tétjeihez képest szerény két kisötöst, és annak a látszatát, mintha épp lemaradtam volna a harmadikról, ha nem szedek össze még két fekete pontot is. Nem mintha valaki valaha lebukott volna… Így voltam szerény négyes.

Aztán nyolcadikban, talán félévkor, Csilla néni elkerült tőlünk, és jött a mellesleg matematika szakos igazgatónő. A korábban összehazudott kisötöseim tartottak meg a hármas szinten az év végén, de még ehhez is kellett a továbbtanulásom lehetőségét megalapozó jóindulat.

Sikerült gimnáziumba kerülnöm, ahol a mi osztályunkhoz kisorsolt legendásan gyenge tanári gárda közül egyvalaki magasodott ki szakmai tudásával és rettenetes hírével: Kati bá. A könyvünk társszerzője volt, brutális jelenség és potenciális haláltábor vezető.

Híre messze megelőzte. Hallottunk negyvenéves felsővezetőkről, akik tocsogó verejtékükből zokognak fel éjjelente, ha Kati báról álmodtak. Hallottuk, hogy elpusztíthatatlan. Hallottuk, hogy a többi tanár is effektíve fél tőle.

Az első óra előtti szokásos viháncolásunkat – több perccel a becsöngetés előtt – az ajtó falat rengető csattanása vágta ketté. És a bevágott ajtón belül ott állt Kati bá. Csontos, óriási agykoponya, húsos, bulldogszerű arc és szemek. Gyér, őszes haja kis, sárga tincsben magába forduló kontyba csavarva, súlyos testét lábanként két birkózónyi vádli lendítette célja felé. A naplót a hóna alatt tartotta, bal csuklója vastagján bőrszíjas férfióra okozott szűkületet.

Megereszkedett szemei gyakorlatilag véresnek látszottak. Az asztala mögé ment, és úgy nézett ránk némán, mint a rituális gyilkosságra készülő hímgorilla. A becsengetéskor aztán megszólalt, és reszelős, bántóan erős baritonján mondott valamit arról, hogy itt fegyelem lesz, aztán hamar belevágott a matematikába. Síri csend kísérte a szavait, a rettegés összes fizikai, biológiai, kémiai és pszichológiai paramétere mérhető volt az osztályteremben.

Az egész tantárgyat abszolút a legelejéről kezdte, a szám fogalmától, onnan, hogy miért van rá szükség, aztán vettük az összeadást, hogy abból hogy lesz szorzás. Tökéletesen érthető volt minden, egyszerre láttam, hogy az egész matematika egyetlen logikai lánc, egy spirál, ami szükségképp megértésre van ítélve, annyira tiszták és egyértelműek a benne uralkodó törvények.

Persze hamar kiderült, hogy nekem pont ennyi adatott meg a tárgy örömeiből, ugyanis a nagy lendületben pillanatok alatt jutottunk el oda, ahol ismét elvesztettem a fonalat. Három év alatt talán négy kérdés hangzott el (egyik sem tőlem), noha ő bátorított minket, hogy kérdezzünk. De ezt a luxust csak azok engedték meg maguknak, akik úgy tudtak kérdezni, hogy abból világos volt, 99%-ig képben vannak, csak egy apróság hiányzik, de azt meg tulajdonképpen kitalálják maguktól.

Ugyanis egyértelműen a rettegés légköre uralkodott. A nevetést csak azért nem büntette halállal, mert azt nemrég eltörölték. Pisszenni sem lehetett. Nem mintha megütött volna valaha is bármelyikünket, de a kérlelhetetlenség és a gyűlölet sugárzott belőle. Egy srác alatt elgyengült a szék lába, és a halálra vált fiú tehetetlenül szemlélte, amint szépen lassan közelít a föld felé, ahogy a vaslábak hátranyújtóznak. Kati bá a balesetet személye elleni támadásnak vette, a gyereket hangosan és jól érthetően a társadalomra veszélyes, aljas gazemberként jellemezte. Egy lány volt olyan szerencsés, hogy Angliában tölthetett egy hetet, és a nyelvet tanulhatta. Visszaérkezése után hozzá szólt az egyik első kérdés, majd miután nem tudott hibátlanul válaszolni rá, Kati bá költői kérdést zengett az osztályterem légterébe, hogy vajon mi értelme van angolul tanulni, hogy ha itt sokkal alapvetőbb gondok vannak, és a lány – a jelek szerint – érdemben nem is tud miről beszélni. Vagy jellemző eset volt, amikor hátrafelé lépdelve megbotlott egy iskolatáskában, majd kereste a terroristát, aki az életére, de legalábbis a testi épségére tört. De a tanártársai sem érezhették felszabadultnak magukat a közelében. Az olasztanárunk egy alkalommal eleve rettegve igyekezett az ajtó felé, mert már közelgett a becsengetés. De elkésett. Kati bá az útját állta, és néma megvetéssel csak állt előtte, és nézett rá mereven. A szerencsétlen fiatal tanár nem tudott megszólalni, nem értette a helyzetet. Kati bá előre nyújtotta hurka ujjait, és lesújtó, „te ostoba” nézéssel fűszerezve elvette a naplót. Aztán szinte fellökte az olasztanárt, és bemasírozott az asztala mögé, a megalázott pedig köddé vált.

De ha az ember nem adott ilyen támadási felületet – és erre előbb utóbb mindenkinek kinőttek az érzékei – akkor nem ez volt a legrosszabb. Hanem a minden óra elején halálos bizonyossággal bekövetkező röpdolgozat. Az előző óra anyagából, öt perc alatt, néma csöndben. Nem emlékszem, hogy előtte vagy utána osztotta ki az előzőt, de a rettegés permanens világában ez igazán mindegy volt. Az eredményeket hangosan olvasta fel, de hogy ki hülye és ki értelmes, azt ettől függetlenül is lehetett tudni, ugyanis aszerint kellett ülnünk.

Minden félévkor és év végén a táblánál álltam másik hét szerencsétlennel, és mentem a kettesért (nem mindenki a kettesért ment). Az elrontott feladatok jutalma gúny és megvetés volt, meg valami utalás arra, hogy ez milyen erkölcsi silányságra vezethető vissza. Elsőben majdnem sikerült is megbuknom, de egy sorstársam kikönyörgött egy utolsó utáni lehetőséget, melyet Kati bá – nagyon korrekt módon – rám is kiterjesztett. Én azonban addigra már el voltam készülve a sorsommal, és kurvára nem hiányzott még egy kör. A másik srác megbukott, én meg átmentem, de a nyarat így is korrepetitornál töltöttem. A pótvizsga időpontjában szolidaritásból bementem látogatóba az iskolába, ahol emlékeztetett rá, hogy talán fel sem fogom, mennyire kis semmiség az, ami a bent lévőktől elválaszt. A következő évben a hármasért állhattam a táblánál. Már csak azért se törtem magam. Legyen kettes.

Az utolsó évben másik épületbe költöztünk. Ő maradt az eredetiben. Az új tanár kedvesen, de a taktikai érzék teljes hiányáról tanúbizonyságot téve bejelentette, hogy ő érettségi előtt már elvből nem buktat. Ennek megfelelően álltam az utolsó évhez. Aztán olyan szakot választottam az egyetemen, ahol nincs matematika. Illetve ez volt a szándékom, de mellényúltam.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr895032529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ki 2010.07.09. 13:54:39

Húh, leizzadtam olvasás közben, esküszöm.
süti beállítások módosítása