Egy kávézó – sok egyéb tényező mellett – akkor tud a szívemhez nőni, ha emlékeznek rám, tudják, hogy mit szoktam inni. A munkahelyem menzáján is van egy sarok, ahol nem magamnak csinálom a kávét, hanem kérnem kell, illetve lehet. Mondjuk hat dolgozóból, akik a pult mögé szoktak rotálódni, egy figura tudja, hogy mit iszom az esetek 98%-ában. A többieknek minden találkozásunk az újdonság erejével hat.

Azért sem vagyok könnyű eset, mert már-már betegesen ragaszkodom bizonyos józan megfontolásokhoz. Ujjbegyemen az édesítővel várom, hogy a pohárba engedjék a kávémat, hiszen a forró folyadékban reális esélye van feloldódni, míg a hideg tejszínhab tetején ülve ez aligha sikerülhet neki. Ezért is minden egyes alkalommal külön kell szólnom, hogy várjanak egy pillanatot a tej meg a tejszínhab előtt. Mindig meglepetést okozok, és értetlenséget váltok ki.

De ma kisebb csoda történt. Egy ma először dolgozó srác önállóan felismerte az édesítős manőverem mögötti elképzelést, és elém tolta a poharat, amiért a többiek esetében szinte meg kell harcolnom.

Szintén szomorúan állok az előtt a jelenség előtt, amikor presszókávé rendelésekor megkérdezik, hogy csészébe, vagy két decis pohárba adják-e. Akkor legyen vödör.