– Ennyi – csapott ingerülten a térdére Zsóka – Átmegyek – tette hozzá, és felállt. Ernő helyeslően bólintott. Próbált annyira bíztató arckifejezést ölteni, amennyi Zsókát megerősíti a szándékában, de nem annyira helyeslőt, ami a feleségét arra késztetheti, hogy azt mondja: – Vagy te is átmehetsz.

A másodperc tört részéig néztek csak egymásra, és Zsóka az ajtó felé indult. Ernő alig hallhatóan, lassan kiengedte a levegőt.

András csöngetést hallott. Helyet keresett a gitárjának valahol maga mellett, a szétdobált ruhák halmai közt, majd kiment ajtót nyitni. – Nézze András, hagyja ezt abba! Vasárnap délután van. Az emberek pihenni szeretnének. Maga nem játszik jól, hát miért csinálja? Menjen le a parkba pengetni, ha már…

András nem is gondolkozott, csak rávágta – Nekem nincs is gitárom – és hideg verejték futott végig egész felsőtestén, ahogy rájött, mit mondott. Zsóka döbbent arcára nézett, és pánikba esett. Zavarában beszélni kezdett, noha nem tudta mit fog mondani. – Mindig is szerettem volna egy gitárt. Szerettem volna tudni zenélni. Az ember tinédzser korában mindig erről álmodozik, nem? Sajnáltam, hogy soha nem tanultam meg. Már régóta azt gondoltam, hogy most már késő elkezdeni. Az ilyesmit gyerekkorban kell.

András egy mély lélegzetnyi szünetet tartott. Zsóka arcáról érdeklődést olvasott le, így valamelyest megnyugodott, és folytatta. – Aztán negyven éves lettem, azt mondtam magamnak: Az istenit! Miért ne kezdhetnék el zenélni tanulni? Miért ne vehetnék egy gitárt, ha egyszer ezt szeretném? Hát micsoda hülyeség nem megpróbálni. Nem hiszi el, de egy kő esett le a szívemről. Mázsás súlytól szabadultam meg. Pontosabban, mint ha a friss levegőre léptem volna a magam teremtette börtönből. Érti, mire gondolok? Szabad voltam!

Itt, ahol az eddig igaz történetnek fordulatot kellett vennie, András mély lélegzetet vett. Zsóka kíváncsian hallgatta. – Napokig lubickoltam a szabadság érzésében, aztán a napok hetekké nyúltak, és végül eltelt pár hónap, mire ráeszméltem, hogy egyáltalán nem vettem gitárt, nem kezdtem el zenélni tanulni. És ahogy megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, egyszerűen nem ment. Egy nagy sötétség volt az egész, ami a fejemben volt erről. Egy semmi. El se tudtam képzelni.

András egészen elszomorodott. Megijesztette, hogy a történet, amit éppen mesél, akár igaz is lehetne. Csak ő éppen megvette a gitárt. De nem rögtön! Tehát így is alakulhatott volna a történet. Van egy időablak, amíg egy ilyenfajta varázslat működhet. Ha az elmúlik, akkor minden marad szürke, mint előtte. Ahogy ezt végiggondolta, valósággal úgy érezte, hogy negyvenedig születésnapja óta valóban ezt a szomorú alternatív életet éli. Az érzés szinte tapinthatóan valóságos volt. András egészen elhalkult, és pár másodpercig csak meredt maga elé, majd felbátorodva folytatta. – Nem tudtam elképzelni se. Ha az ember már álmodozni sem tud, akkor mégis mit vár?! Végül nem vettem meg a gitárt. Elmentem odáig, ameddig tudtam. Ahol kiderült az igazság. Az ember egyszer tizenhét éves. A dolgoknak megvan a maguk ideje. Illúzió volt az egész. Mi lett volna, ha…

Zsóka szemmel láthatóan a történet hatása alá került. Egy darabig nem szólt semmit, aztán csak annyit mondott zavartan összevissza pillantgatva: – Nézze, én nem is tudom, mit mondjak, András… Mindenesetre akkor elnézést kérek – mondta, és visszament a hetes számba, a saját lakásába.

Ernő ránézett a feleségére, és rossz előérzete támadt. – Ez képtelenség… – kezdte Zsóka – Azt mondja, neki nincs is gitárja. Ezt mondta! Ezt mondta, és utána előadott egy komplett történetet, arról, hogy hogyan, meg miért nincs gitárja. Valami zagyvaságot. Oda se figyeltem, annyira meg voltam döbbenve. Köpni-nyelni nem tudtam. Belenéz a szemembe, és azt mondja, hogy nincs gitárja!

Ernőn nyugtalanság vett erőt. Ez alkalommal meglepően könnyű volt megúsznia, hogy át kelljen mennie. De a következő megúszás… Az egy teljesen más történet.