Azt mondják, hogy Angliában az első munkát iszonyú nehéz megtalálni – hacsak nem eleve aláírt szerződéssel a zsebében érkezik az ember. Az EU-ba való belépésünket követő hét évben még külön feladatok adódtak a papírok intézésével (ma már nincs ilyen: teljes jogú EU tagnak tűnünk ilyen szempontból, és úgy dolgozhatunk, mintha csak itteniek lennénk).
Részben ezek miatt a nehézségek miatt, részben pedig azért, mert nem látszik, hogy az állásra pályázó már bizonyított volna angol környezetben, nem szívesen kezdenek a hozzám hasonlóval. Kezdjen inkább valaki más.
Ugyanis – állítólag – az első szakasz után következik az, hogy angol bejegyzéssel az önéletrajzban a második állás fellelése már gyorsabban megy, aztán így tovább. Itt hamarabb és könnyebben / könnyedebben váltanak munkát az emberek, mint Magyarországon.
Innentől kezdve aztán már talán egész könnyen mennek a dolgok, hacsak nincs egy üvegplafon jelenség, azaz hogy a külföldieket nem engedik egy bizonyos magasságnál feljebb. Erről egyelőre semmi fogalmam sincs.
Merthogy idáig az első szakasz részletes vizsgálatával és átélésével voltam elfoglalva. Jelentkeztem állásokra a szakmámban. Jelentkeztem állásokra a szakmámban adminisztrátori, asszisztensi szintre. Jelentkeztem tolmácsnak. Jelentkeztem pizzafutárnak, az itteni arany oldalak kihordójának, idős betegek és hazavágott rögbijátékosok ápolójának, kórházi lótifutinak. Tökéletesen eredménytelenül. A matematika nyelvén: 0/30/nap.
Hogy ne legyek tétlen (a tanuláson, meg a különböző hivatalok és szolgáltatók soha nem szűnő hibáinak orvoslásán kívül), önkéntes állásokra is jelentkeztem. Az ilyenért az ember nem kap pénzt, de van mit beírnia az önéletrajzába, ráadásul maradhat a szakmája környékén, ami talán felgyorsítja a további lépéseket.
Hogy ez sem sikerült, és simán rálegyintettek a szakértelmemre, és azt mondták, hogy nincs szükségük rám úgy sem, hogy az igényük egyébként bent volt egy önkénteseket közvetítő ügynökségnél, egyre nagyobb kihívássá tette, hogy szilárd alapokra épülő önbecsülést tartsak fenn.
Két héttel ezelőtt megint bementem egy pizzériába, és a legnagyobb megdöbbenésemre egy nagyjából négyperces procedúra után felvettek. Pizzafutár lettem. Ez nem bonyolult meló: tájékozódni kell tudni hozzá, meg számolni. Kis gond, hogy ez a két leggyengébb képességem. Szintén a komfortzónámon kívül helyez, hogy egyenruhát kell hordani sapkával súlyosbítva. Az ilyesmitől ösztönösen undorodom.
Szóval csodálatos lehetőséget kaptam az élettől, hogy harminchat évesen olyan tapasztalatokat szerezzek, amikhez hasonlóba tizennyolc évesen csak három hétig volt kedvem belekóstólni. Egy elmélet szerint akkor tanul az ember, ha ki van penderítve a komfortzónájából, azaz olyan környezetben és helyzet(ek)ben találja magát, amikre nem tud rutinból választ adni.
Az első hetem kissé sokkoló, rendkívül fárasztó és borzasztóan érdekes volt. Majd mesélek.
