Hadd legyek én hétszáznegyvenharmadik, aki ír valamit a tegnapi AC/DC koncertről. Vallásos élmény volt. Engem egészen elképeszt az, hogy olyan emberek, akik bő harminc éve masszívan sztárok, ilyen természetességgel tudnak megmaradni normális embernek. Furcsa ezt leírni, mert már miért ne tudnának, mi abban a pláne? Nem tudom én sem pontosan (azért vannak tippjeim persze), de hát a sztárok 98,3%-a alól mégiscsak kicsúszik a talaj új életük első hetében.
Az AC/DC meg a kilencre kiírt koncertet elkezdte kilenckor, és rendesen végigment a két órán. Phil Rudd egy CNC esztergályos arckifejezésével dobolta végig a koncertet, szájában permanensen cigit tartva, de Malcolm Young (ritmusgitár) és Cliff Williams (basszusgitár) a tőlük megszokott és nekem nagyon szimpatikus szorgalommal gitároztak.
Brian Johnson hipp-hopp behevítette magát, látszott, hogy énekelni szeret legjobban a világon. Ahogy kapcsolatot teremtett a közönséggel, abból megint csak az látszott, hogy kedves, jóravaló, nyitott természete be van vésve, aligha fog már torzulni.
Szóval Brian Johnson egészen magával tudja ragadni az embert, öröm látni, hogy élvezi, lehetetlen nem vele tartani, de amit Angus Young csinál, az valami egészen döbbenetes. Az az ember úgy gitározik, hogy én semmit nem tudok olyan természetesen, annyira magától értetődően, annyira belülről adni, hogy hasonlatként állíthatnám. Transzba esik, és mintha csak az egyik végtagja lenne, azt csinál a gitárjával, amit akar. Az arcáról tisztán leolvasható, hogy a külvilághoz csak annyira és akkor kapcsolódik, hogy ne essen le a színpadról, illetve összekacsintson a közönséggel. És ez utóbbi esetben nem azt lehet kiolvasni a tekintetéből, hogy ugye de kurva jól gitározok, hanem hogy ugye de kurva jó a rock’n’roll.
Nem vagyok naprakész az életrajzukkal kapcsolatban, de koruk szerint bátran lehetnek már nagyszülők. Hát feszesen ki kell tartanom a heti két futás meg úszás mellett, hogy ennyi idős koromra ilyen kondiban legyek, mint ők. Extázisban végigrohanni két órát, és közben úgy zenélni, ahogy az albumról szól… Ezt egyébként nem is értem. Más csapatok a koncertjeiken valamiféle emlékeztetőit játsszák a lemezeiknek, az AC/DC meg ugyanazt tudja élőben is, amit a CD-n is hallhatunk.
Szóval kimagaslóan szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam őket ’91-ben és most is. Nekem a tehetség és a szerénység ilyen kombinációja rendkívül szimpatikus. Ha kicsit belelovalom magam, meg is tudom könnyezni. Ők meg úgy vannak vele, hogy egyszer, amikor az AC/DC már rég halálbiztosan, tintával volt benne a rocktörténelem könyvének első lapján, egy riporter alákérdezett Angus Youngnak, hogy mit gondol, hogy fogja az utókor jegyezni az AC/DC-t, Angus csak megrántotta a vállát, és azt mondta: „Just a good rock’n’roll band. Nothing more. And nothing less”.
