A magas pincér kitűnik a többi közül. Nem a magasságával. És nem csak a jelenlévő pincérek közül. Most látom először, de tudom, hogy soha nem hibázik. Tudja, hogy melyik étel hogy készül. Azt is tudja, hogy a vendégnek ízleni fog-e. Elmondja, hogy mire érdemes figyelni, mit lehet leginkább szeretni az adott fogásban. Mindenkinek azt ajánlja, ami éppen neki való. Amit élvezni fog. Amit élvezni tud.

Emlékszik minden rendelésre. A tízfős társaságban mindenki, külön kérdés nélkül, szépen sorban megkapja a jég nélküli facsart narancslevet, a kevés jéggel készültet, a kétszer módosított pohár barna sört, a korsó világost, a buborékos vizet és a csapból folyót.

Parancsoljon. Óhajtja, hogy…? Szabad még valamit…? Milyennek találta a…? Jól bánik a szavakkal. Választékosan beszél. Nekem kicsit modorosnak tűnik, aztán mégsem. Aztán megint. Nem tudom eldönteni. A hangja kedves, nyugodt, meleg, megnyugtató. Mosolygós.

Az arcán is szelíd, nyugodt mosoly ül. Kisimult homlokától, a száján át, le az álla csúcsáig. Bárkihez szól, bárkinek kínál, a szemei közé néz. Aki rápillant, láthatja, hogy a szeme is mosolyog. Aki belenéz, láthatja, hogy nem.

Minden porcikája, minden mozdulata, minden hangja zárva van, csak a szemén át lehet belelátni. Belül régi sértettség, önjelölt kiskirályok emléke. Harag. Megvetés. Kívül tökéletesség. És lesajnált bábuk az asztalok körül.