Én nem is tudom már, mióta járunk le együtt gyúrni a Janival. Hát legyen elég annyi, hogy elég régóta ahhoz, hogy azt mondhassam, hogy ismerjük egymást. Olvasunk egymás mozdulataiból, nemhogy félszavak, meg mit tudom én. 

Ketten jobb gyúrni, mint egyedül. Az ember mögött ott van valaki, ha nem bírná, diktáljuk a tempót egymásnak, ilyenek. Ez a legjobban a fekve nyomásnál jön ki. Én úgy vagyok vele, hogy jó, hogy ott a Jani mögöttem, mert tudom, hogy nem fog rajtam maradni a súly. Meg az is van, hogy nem szeretek szégyenben maradni, és inkább beszarok, de csak kinyomom segítség nélkül. Szóval valahogy jobban megy, ha ott a Jani. 

Ővele meg az van, hogy addig nyomja, amíg bírja, aztán még egyet. Na ilyenkor segíteni kell neki, de nem egyből úgy, hogy elkezded emelni a rudat (különben ha csak egy ujjal emeled, az is olyan a rúd alatt a csávónak, mintha az egészet te emelnéd, komolyan), hanem bíztatni kell. 

Na viszont az nem egyszerű a Janinál. Ha rendesen kihajtja magát a határra, akkor szétszáll az agya, és gyakorlatilag nem ért semmit, csak a németet. Mert annak idején német óvodába járt, és ilyenkor minden kiesik neki, csak az marad meg, amit ott tanult az életről, én nem tudom, hogyan vagy miért. Én ezt már ki tudom olvasni a szeméből, amikor már vérben forog, meg valahogy kérően néz, hogy most segíts bazmeg. És akkor fölé hajolok, odateszem a kezem, de nem érek a rúdhoz, mert az a lényeg, hogy neki kell megcsinálni, és meg is tudja csinálni. Úgyhogy összeszorítom a fogam, és – nem mondom, hogy direkt, de – olyan arcot vágok, mint mondjuk a Rambo, és vicsorogva ordítom bele a pofájába, hogy noch einmaaal!, mire ő fújtatni kezd, és kidagad egy ér a homlokán, és öblösen, kinyitott szájjal ordítja vissza, hogy jaaa!, és lassan elkezd emelkedni a súly, és aztán egy nagy csattanással a helyére kerül. 

Akkor lassan felül, megcsóválja a fejét, én meg vigyorogva megkérdezem, hogy na, noch einen?, ő meg csak néz, hogy mi van, mert neki – mondom – nem tiszta, hogy mi a helyzet, amikor elhajtja magát a határra.