Még a ’90-es évek elején találkoztam rendszeresen egy valószínűtlenül nagydarab, tányérajkú hajléktalannal – általában a 18-as villamoson. Mindig hosszú szövetkabátot viselt, ittasnak látszott, és gyakran hőbörgött.
Egyszer aztán kicsit odafigyeltem, hogy tulajdonképpen mit is mond megrettent utastársainak, és részleteiben ugyan nem emlékszem a dologra, de arra igen, hogy valami aktuálpolitikai eseményen húzta fel magát. Már ez sem tűnt kézenfekvőnek számomra, de ami igazán meglepett, az az előadásmódja volt. Hanyagul, tablettásbor-gőzösen hadart hangosan maga elé, de amit mondott, az arról árulkodott, hogy képben van a közélet szereplőivel kapcsolatban, számon tartja a belpolitikai aktualitásokat, a véleménye konkrét ismereteken alapszik, és meglepően választékosan fejezi ki magát.
Tegnap újra láttam ezt az embert. Illetve azt, aki lett belőle. Rövidnadrágban aludt – megint csak a 18-as villamoson. Most is jókora pakk volt nála, de a haja csimbókok helyett frissen tengerészgyalogos fazonra nyírt volt, ruhája, kezei, körmei tiszták voltak, és amennyire csekély aktivitása ellenére meg tudtam ítélni, részeg sem volt. Még az is előfordulhat (legyen igazam), hogy már nem hajléktalan.
