Hogy ez az ország milyen gazdag, azt számos kézenfekvő módon meg lehet figyelni. Az elsőre nem kézenfekvő árulkodó jelek egyike a száz év felettiek magas száma az autók kormánya mögött. Nálunk a nagyszüleim komplett generációja lemaradt arról, hogy valaha autója legyen vagy jogosítványt szerezzen, itt viszont ez – úgy tűnik – soha nem volt gond.

Óriási szabadság ezeknek a már nehezen mozgó embereknek, hogy autóba ülhetnek, és eljuthatnak vele bárhová, ahova egyéb külső segítség nélkül esélyük sem lenne. Én mégis inkább azt mondom: ne szégyelljenek segítséget kérni, vagy maradjanak ott, ahol vannak.

Az itteni százévesek kétségtelenül szert tettek egyfajta beérkezett bölcsességre, így száguldozókat nem találunk közöttük. Épp ellenkezőleg. Olyan lassan mennek, hogy az általuk okozott torlódás az űrből is megfigyelhető.

Mindig lúdbőrös leszek, ha közelről figyelhetek meg egy ilyen közlekedőt. Előrenyújtott nyakkal mennek az ég alja felé, és mind a cselekedeteiken, mind a tekintetükön látszik, hogy a külvilágból szinte semmit nem érzékelnek. Látják a fényeket, nagyjából felismerik, hogy hol van út, és hol nincs – legalábbis a bejáratott útvonalakon – de a többi közlekedő szándékát, vagy egyes kialakuló helyzetek várható következményeit megsejteni matematikai esélyük sincs.

A múltkor két jobbra kanyarodó sáv mellett a balra tartó felé vitt az utam. Kis lendületet vettem, hogy jó eséllyel átérjek az éppen felsejlő zöldön, amikor a mellettem lévő busz takarásából egy kis Suzuki orrát láttam előbukkanni. Mivel gyanakvó ember vagyok, úgy voltam vele, hogy persze lehet, hogy csak lassan ki akar nézni valaki, majd amikor meglát, elnapolja a keresztbeautózási szándékát, de azért arra az esetre, ha mégse így lenne, elvettem a gázt.

A Suzuki egyenletes csigatempójában folytatta az útját, én pedig dagadó combizmokkal tiportam a fékbe, miközben épp annyira húztam balra az autót, hogy se a másiknak, se a padkának ne menjek neki. Dudálni se volt időm, és káromkodni is csak akkor tudtam, amikor már nem bírtam tovább kerekíteni a szememet annak láttán, hogy az idős úrvezetőnek nem jutott eszébe, hogy attól, hogy a buszvezető maga előtt átengedte, még van egy komplett sáv, ahonnan ő a fizika törvényei közé kényszerülve láthatatlan. Meg hogy nem tűnt fel neki a látómezeje perifériáján, hogy valami relatíve nagy, mozgó tárgy takarja el a napot, hogy nem vette észre, hogy egy nő a jelenet láttán már eltakarta az arcát, és csak a becsapódás várt időpontja után, hanghatás hiányában nézett ki újra a kezei mögül, vagy hogy egy úr felnevetett, mert ő sem hitte el, amit látott.

Mindezen gyanús jelek nem léteztek az idős úrvezető számára. Ő csak lassan, a külvilág érzékelésének esélye nélkül haladt előre, a többi közlekedőre bízva, hogy megoldják, ha mindeközben valami probléma merülne fel. Ezért kell hát felfoghatatlanul lassan menni, hogy másoknak legyen ideje reagálni. Én sem rohannék, ha előzőleg tejet kentek volna a szememre.

Most már nagyon messziről kiszúrom ezeket az embereket, és úgy kalkulálok velük, hogy ők semmire nem fognak reagálni, amit maguktól csinálnak, azt meg nem lehet tudni, hogy mi lesz, de legalább lassan fog történni.