Azzal együtt, hogy néhányszor jó beszélgetés kerekedik ki egy-egy fuvarból, azért engem alapvetően zavarnak az utasok. Van, aki fárasztó, van, aki hülye, van, aki az ablakot húzogatja, van, akivel meg csak annyi a gond, hogy szemtanúja annak, hogy nem tudom, merre járok.

Éppen ezért mindig azon kapom magam, hogy kifejezetten örülök, ha utas nélküli fuvart kapok. Így vittem már pénzt apától a lányához, ruhákat az egyik üzletből a másikba, illetve autógumit – szintén az egyik szervizből a cég egy másik telepére. A napokban újabb tétellel gazdagodott a listám.

Az ajtó résnyire nyitva. Ahogy a ház elé gurulok, az előszoba félhomályából egy sápadt, kortalan alkoholista nő lép elő reszketegen botjára támaszkodva. Bőre viaszos fehér pergamen, haja sárgás csíkokkal tűzdelt ősz, hátul copfban összefogva, a feszes, párhuzamos szálak között mintha zsír akarna kibuggyanni.

Úgy int nekem, mint az olaszok, tenyérrel lefelé, maga előtt, mintha labdát pattogtatna. Mozdulatai darabosak, nincs ritmusuk. Az ő labdája nem pattanna. Először nem is értem, hogy mit akar, lehúzom az ablakot. Int megint, és inkább a türelmetlen, nyugtalan szeméből olvasom ki, hogy azt akarja, menjek oda.

Kiszállok, odamegyek. Látom az arcán, hogy alig bírható kínban van. Elővesz huszonöt fontot, rögtön a kezembe nyomja, és alig hallhatóan, maga elé mormogva mondja, hogy egy üveg G… vodkát kér az F…-ből. Tizenkilencbe kerül, a visszajárót tartsam meg. Ránézek, és általános állapotát látva, rövid gondolkodás után arra jutok, nincs értelme megkérdeznem, hogy hol is van ez az F… Így csak visszakérdezek, hogy mi a neve a vodkának. Szégyenlősen elismétli. Én szintén, aztán sarkon fordulok, és elindulok.

Az ital nevére már akkor nem emlékszem, amikor az ajtó kilincséért nyúlok, de erős a bizodalmam, hogy meg fogom tudni oldani. Hogy ne ébresszek bizalmatlanságot magam iránt, a sarkon túl állok meg bepötyögni az üzlet nevét a keresőbe. Meg is van hamar, az út vagy három perc.

Kivárom a soromat, és előadom az indiai boltosnak, hogy egy vodkát szeretnék venni, aminek viszont nem tudom a nevét, csak azt, hogy tizenkilenc fontba kerül, illetve ha tippelnem kéne, azt mondanám, mégis csak G-vel kezdődik a márkanév. A fickó úgy mosolyog, mintha valami tiltott kvízjátékot űznénk, és tudja is a választ. Tizennyolc kilencvenkilenc, Glenn. Mondom, az az.

Ahogy visszaérek, az ajtó kicsit tágabbra van nyitva. Odamegyek, épp kopogni akarok, amikor a nő arasznyival előrébb lép a sötétből, megnyalja száraz ajkát, nyel egyet, és megint alig hallhatóan azt mondja, hogy tegyem csak az üveget a fal tövébe. Odateszem, ő megköszöni, sőt, szinte hálálkodik, és alig várja, hogy elinduljak a kocsi felé. Nem akar a jelenlétemben az üveghez nyúlni.

Én kimegyek, beülök, és elkezdek számolgatni, hogy a fuvar kettő kilencven volt, hatot kaptam rá, azaz három tíz a borravaló. Beírom a füzetembe, előveszem a kesztyűtartóból a teámat, és meghúzom.

Ekkor a látószögem peremén mozgást észlelek. Odanézek. Egy jól ápolt, szőkés szőrű zsebcsubakka típusú kutya motoszkál az előkertben. De nem sokáig időzöm a látványa felett, mert az ajtóban a nő áll. Engem kémlel, nyakát nyújtogatja, szemeiben gyomorszorító feszültség, szinte rettegés. Intek neki, és megtoldom egy mosollyal, de nem viszonozza, hanem türelmetlen félelemmel bámul tovább, látszik, hogy agya lázasan keres valami mögöttes indokot, valamit, aminek az esetleges kiderülésétől viszont nagyon fél. Úgyhogy bólintok még egyet, indítok, és odébbállok.