Az utunk során végzett összehasonlításos, empirikus vizsgálatunk során végérvényesen bebizonyosodott, hogy a védőital létezése a városi legendák körébe tartozik. Elterjedt nézet ugyanis, hogy egzotikus, a miénktől jellegében jelentősen eltérő konyhájú és higiéniájú országokban étkezések előtt és/vagy után tömény szeszt kell kortyolni; az majd elűzi a baktériumokat, fertőtlenít.

Ötünk közül négyen lelkiismeretesen alkalmazták a védőitalukat, én gyakorlatilag nem ittam. A két srác hidegrázós, vélhetően lázzal kísért fosásba keveredett, a lányok pedig egyszer-egyszer kerültek ilyen helyzetbe, de alapvetően stabil volt az állapotuk.

Én napokkal később kezdtem csak el teljesen folyékony székletet kiválasztani, és ugyan nem éreztem magam kirobbanó (ez bizonyos szempontból nem jó szó) formában, de nem fáztam, és szerintem hőemelkedésem sem volt.

A lányok a visszaérkezésünk után újra elbizonytalanodtak – gondolom, az utolsó napok étkezéseivel összefüggésben –, de róluk nincs friss információm. Egyébként inkább mi, fiúk voltunk aktívak az utazás során, ami a székelésekkel és produktumokkal kapcsolatos információk a társaság egészével való őszinte és részletes megosztását illeti. Mármint azon információkét, amelyeket nem lehetett a WC-n kívülről is tisztán hallani (pontos állag, szín, a szag eltérése a normálisnak tekinthetőtől, stb., stb.).

Mindent összevetve tehát a legkevesebb, amit állíthatok, hogy a védőital fogyasztása és a széklet állaga között nincs szignifikáns összefüggés.