Ezen a szakaszon negyven mérfölddel lehet menni, úgyhogy épp csak egy leheletnyivel hajtok gyorsabban: innen még könnyű elvenni a gázt, ha rendőrt látok, a motor is jobban szereti az ötödiket így, és még hamarabb oda is érünk.

Az út szinte üres, csak egy autó kandikál ki balról. És mögötte egy bringás. Aki abban a pillanatban, ami a biztos ütközéshez van rendelve, kiáll a nyeregből, és beleáll a pedálba. Én a szemem és szám elkerekedésével egy időben a fékbe taposok, az utasom ugyanekkor halkat sikkant, a blokkolásgátló ratatázik a talpam alatt. Előttem a biciklista, tőlem balra az előbb említett autó, jobbra, a járdasziget hézagában egy szemből épp most érkezett nagyívben fordulni készülő.

Ha nem tudok megállni, akkor a baloldalinak kell nekimennem, gondolom, és mint lassított némafilmet nézem, hogy mi történik velünk. A bringás hajszálra épp átér úgy, hogy nekem ugyan balra kell kapnom a kormányt, de az autót még nem érem el. Egy pillanatra el tudom kapni a tekintetét: nincs benne semmi.

Vagy valami mégis van: az a dühítő, az elpusztíthatatlanságba vetett ostoba hit, ami flegma nyugalmat simít az arcára. Amúgy rajtam sem látszik semmi. Valószínűleg azért, mert ebben a helyzetben nekem kell a profinak lennem. Kicsit olyan érzéssel adom a magabiztost, mint amikor tizenkilenc évesen tériszonyos létemre ipari alpinistának adtam ki magam, és a szakértő ajakbiggyesztésével vizsgáltam a falat, ahol majd lógni kell.

Először az utasom szólal meg, azt mondja, hogy ez a fiú igencsak butuska volt. Én erre elnéző kétkedéssel csóválom meg a fejem, és azt mondom, hogy én erősebben fogalmaznék... de aztán nem fogalmazok, csak az elpusztíthatatlanság hamis érzetének témáját vetem fel.

Az út továbbra is kihalt, én újra ötösben gurulok az ég alja felé, veszek egy nagy levegőt, mert tudom, hogy majd most, hosszú másodpercekkel a majdnem sajnálatos események után jön az adrenalin fröccs. És tényleg. A nyelven tövében érzem pikáns ízét, izmaim tónusba állnak, libabőrös leszek, szívem úgy kezd dobogni, hogy még hallom is.

Csak megyek előre, veszem a levegőt, ahogy az normál körülmények között szokás, és egy újabb pártíz másodperc alatt minden visszaáll az eredeti kerékvágásba. Azért az út végén, a krematóriumnál, a visszajáró kiszámolásának többször is neki kell futnom. Az utassal együtt fogjuk a köztünk forgó bankjegyeket és érméket, és együtt rakjuk össze a képet, hogy akkor most melyik kinek a kezében is kell, hogy végezze.