Először a tejeskávét forszíroztam, vagy legalább tejszínhabbal felütött eszpresszót, de aztán gyanús lett, hogy az albán kávé nagyon zamatos, úgyhogy a sima vagy maximum kis tejszínnel megbolondított kávékra álltam át. Nem voltak olyan elképesztően zamatosak, mint Marokkóban, de azért nagyon finomak voltak. A hozzájuk kapott cukros tasakok legalább dupla annyira meg voltak tömve, mint ahogy nálunk szokás. Egy darabig az övtáskámba pakoltam a fel nem használt darabokat, majd négy-öt után rájöttem, hogy tulajdonképpen nem használunk cukrot semmihez.

Ami viszont nem a második legfinomabb, hanem üzembiztosan a legcsodálatosabb volt a maga nemében, az a soha, sehol el nem hibázott, sűrű, áthatóan illatozó, kanalaznivaló forró csoki. Itthon ’92-ben ettem utoljára majdnem ilyet a Csaba utcai olasz fagyizóban. Albániában lehetetlen elkerülni.