Egyszer egy író (sajnos nem emlékszem, ki) úgy vallott magáról, hogy megpróbált olyan egyszerű mondatokat írni, mint Hemingway, de próbálkozásainak eredményei végül csak szar mondatok lettek. Remélem, később rájött, hogy a megoldás egyszerűen annyi, hogy Hemingway mondatai is szarok. Híres jéghegy-elve – miszerint csak a legszükségesebbet írja le, az üzenet pedig a felszín alatt hömpölyög –, ha valaha működött egyáltalán, azt csak olvasói elszántságának és fantáziájának köszönheti.
Az öreg halász és a tenger sem kiemelkedő alkotás. Szavai és mondatai végtelenül szikárak, és annyira köznapiak, hogy épp szándékolt céljukat nem érik el, azaz nem utalnak a mögöttük megbúvó drámára. Hemingway – enyhén szólva – nem követ el mindent, hogy olvasóját a mélyebb megértés, a katartikusabb összefüggések kutatására indítsa. Szavai egyszerűen annyik, amennyinek első ránézésre látszanak. Persze bárkinek elkalandozhatnak a gondolatai, asszociálhat az életét végiggürcölő nagyapjára, vagy bármire, de azt nem az írónak köszönheti.
Pedig a téma igazán súlyos, nagyon mély értelmezések felé csábító. Adva van egy öregember, aki pechszériája csúcsán vészt jósló lendülettel vág neki egyedül a tengernek, hogy behozzon minden elmaradást, és kifogja élete legnagyobb halát. Már az alaphelyzet is a halál árnyékától terhes.
De ez csak kihasználatlan lehetőség marad. A legbosszantóbbak azok a súlyosan életszerűtlen, illetve tárgyi tévedésen alapuló részletek, amiket talán jól megírni sem lett volna nagyobb fáradság, mint rosszul.
Sajnos hiteltelenné teszi az írót, hogy öregember hőse egyetlen palack édesvízzel vág neki a küldetésnek, négy napot és éjszakát tölt úgy a tengeren, hogy nincs mivel védekeznie a perzselő nap és a dermesztő éjszaka ellen. Amikor az óriási hal rákap a horgára, szüntelen élethalál harc kezdődik, melynek során a halász megfeszített erővel tartja a kötelet, aminek a másik végét sokmázsás ellenfele húzza napokon át. Kezei és háta kisebesednek, – természetesen – erős fájdalmai vannak. Mindeközben nem okoz neki komoly gondot, hogy ha éppen egy uzsonnára szánt halat kell kifognia. Ilyenkor az eddig megvetett lábbal, negyvenöt fokban megdőlt testtel tartott óriást egyszerűen bal talpával a kötélre lépve tartja féken. Az sem probléma, hogy összesen pár órát alszik, és a kötelet ezalatt is keményen tartja, majd a kialvatlanságból fakadó dekoncentráltságot egyszerű elhatározással hessegeti el magától még azelőtt, hogy az érdemben akadályozná küldetése teljesítésében, vagy ne adj’ isten, még talán hallucinálni is kezdene, ahogy az minden normális embertől elvárható lenne. Közben még olyan kiáltóan felesleges dolgokra is pazarolja energiáját, mint megtalálni, kivágni és a vízbe dobni egy delfin „kopoltyúját”, hogy aztán végül mégse egyen a tengeri emlősből, hiszen van hal is. Azt már tényleg én szégyellem megemlíteni, hogy a kaland utolsó napján az aggastyánnak még van ereje és ügyessége arra, hogy a kését erősen az evezőhöz kötözze, és azzal jó pár cápa – igaz, porcos – koponyáját átüsse.
De akkor mi szól amellett, hogy ez a könyv gyerekek kezébe kerüljön?! Megpróbálom kimagyarázni: a fent említettek jó része. Ez a könyv nem üti meg egy irodalmi alkotás színvonalát, de nagy segítséget nyújthat az olvasás megszerettetésében. Hiszen olyan egyszerű szavakkal, olyan rövid és világos mondatokkal operál, amit a gyerekek is könnyedén megértenek. Van benne küzdelem, dráma, bele lehet merülni a történetbe, használni lehet a fantáziát, azaz megtörténik a csoda, és a betűkből élmény, mese lesz. A főhős által átélt gyötrelmek sekélyes ábrázolása amekkora hiba a felnőtt olvasók rovására, akkora szívesség a gyerekek felé: így legalább nem kell vizet fakasztaniuk az állólámpa szárából, ahogy rémálmukban evezőlapátként markolják a cápák elleni harcban. A könyv ráadásul nem kínzóan hosszú, és kedves gesztus Hemingwaytől, hogy nem a főhős halálával végződik.
Én végül is csak egy dolgot tartok elengedhetetlennek. Mondják meg a végén a gyerekeknek, hogy a delfinnek nincs kopoltyúja annak ellenére sem, hogy úgy sok minden lényegesen egyszerűbb lenni neki. A többi életszerűtlenséggel meg úgy vagyok, hogy sokszor a Tommal és Jerryvel megtörténtek is a hihetőség határát feszegetik.
