Amikor életemben először jártam Horvátországban, meglepett, hogy a hangulata mennyire nem szlávos (jelentsen ez bármit is), hanem sokkal inkább olaszos / mediterrán.
Most a vendéglátással kapcsolatban tűnt fel két dolog. Kempingekben szálltunk meg, és mindegyikkel meg voltunk elégedve. Soha nem kellett sorba állnunk a zuhanyzóknál, ahol mindig volt meleg víz. Volt áram is, volt wifi is. Utóbbi ugyan nem hasított, de szerintem már az is óriási dolog, hogy egyáltalán volt, én legalábbis túléltem volna nélküle.
Mindkét kemping jól szervezett, rutinosan bejáratott volt. Ami meglepett, az a bizalom magas szintje volt üzemeltetők és vendégek, valamint vendégek és vendégek között. Hogy végül vételeztünk-e áramot, bemondásra ment a fizetéskor, illetve a legcsekélyebb feszélyezettség nélkül hagytuk tárva-nyitva a sátrainkat pénzzel, fényképezőgépekkel, satöbbikkel, és soha senki a közelébe sem ment.
Magyarországon is voltak kellemes élményeim már például talált tárgyakkal kapcsolatban, de mégis bennem van, hogy itthon ilyen magas labdákat nem mernék dobni. Kellemetlen érzés az okokon gondolkodni. Az igazsághoz tartozik, hogy a vendégek között rengeteg volt a holland és német, de az is, hogy a cseh, a szlovák és a szlovén is. Meg az is, hogy magyarok is voltak rendesen. Szóval nem tudom, hogy ezt az elcsépelt szóval élve „európai” élményt hova tegyem, de jó lenne, ha ezt érezhetném mindig, mindenhol.
A másik dolog az éttermekben tűnt fel. Mindenhol profi, azaz a szakmát szemmel láthatóan formális oktatás keretei között elsajátított felszolgálókkal találkoztunk. Nem volt egyetlen ügyetlen gyakornok, vagy hirtelen beugrott amatőr sem. Lassúság azért volt, de egyrészt valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy a legsúlyosabb csúcs vége felé érkeztünk, azaz amikor leültünk, még dübörgött a hely, másrészt kit érdekel egy extra negyedóra nyaralás közben.
Tetszett, hogy ha bementünk egy helyre, csak észre kellett vennünk egy szabad asztalt (ilyen valahogy mindig volt legalább egy), oda kellett mennünk, és leülnünk. A kutya nem kérdezte, hogy mit szeretnénk, hiszen az eléggé adja magát. Nyugatinak látszó nyaralók jóval tovább topogtak egy helyben, mint mi, de végül hozzájuk is rendre megérkezett a segítség, és leültették őket.
Ami nem volt egészen XXI. századi, de tulajdonképpen jól szórakoztunk rajta, az a pincérek hozzáállása volt. A legtöbb helyen évtizedek óta a szakmában lévő öreg rókákat láttunk. De mintha a vállalati üdültetés területén szocializálódtak volna: a rendelést igyekeztek egy körben felvenni, azaz italt és ételt egyszerre. Ha tanakodni próbáltunk, nemhogy nem leplezték a türelmetlenségüket, hanem még kézjelekkel is mutatták, hogy pörögjünk fel, illetve a „drink, food” szavak ismételt felsorolásával segítettek, hogy pontosan mi a mi dolgunk az interakcióban. Ehhez képest meglepett az egyik helyen az étterem tulajdonosa, aki már azzal felbosszantott, hogy a szomszéd asztallal jópofáskodott hosszasan. Utálom az ilyesmit; nem vagyunk mi barátok, ne anekdotázzunk, ne legyen már mindenki olyan egyformán kurvára szimpatikus. Hozzánk is odajött, de szerencsére nyelvi nehézségek adódtak, mert a figura olaszul beszélt volna legszívesebben, és nekem ugyan kéne tudnom taljánul, de (egyelőre) nem tudok, angolból meg neki futotta csak annyira, hogy minden OK volt-e, úgyhogy mondtuk, hogy igen, és ennyiben maradtunk. B szerint a fickó profi volt, és látta, hogy nem a jópofáskodó típus vagyok, és ennek megfelelően állt hozzám.
A kajától soha nem voltunk szélsőségesen elájulva, de mindig, mindenhol meglehetősen finom volt minden, maximum pár apró részlettől eltekintve. Nagyon úgy néz ki, hogy bárhova be lehet ülni, gasztronómiai vészhelyzetbe nem fog belefutni az ember. Ez alól a fagyik jelentettek kivételt, amiből én személy szerint csak egészen kiválót ettem; a túladagolás veszélye ott sompolyog minden fagyizó környékén.
