Az első reggeli fuvar egy éjjelnappalitól indul. Beállok a bejárat elé, benézek, hogy ki lehet az. Egy flegma nő biccent, úgyhogy megnyomom a gombot, hogy a gyors kiérkezésemmel majd a sor elején várhassam a következő kapást.

De a nő nem mozdul, majd mégis, mint akinek csak később esik le, hogy jelet kapott. De nem a kocsihoz jön, hanem csak a pulthoz lép, és vásárolgatni kezd. Nyugtázom, hogy nem ő lesz az, és próbálom megbecsülni, hogy mekkora eséllyel kell majd a központtal bajlódnom, hogy megmagyarázzam a képernyőről talányosnak tűnő helyzetet.

Közben felteszem a napszemüvegemet: a felkelő Nap hamar kisárgult, és már a házak teteje fölül vakít. Behuppan a nő, és nem szól semmit. Aztán majdnem megmondja, hogy hova akar menni, de mégis elharapja a szót, gyanakodva néz rám, és szinte vallatótiszthez való hangon kérdezi, hogy minek vettem fel szemüveget. A Nap ellen védekezem vele – mondom neki. Milyen Nap?! – vágja vissza fokozódó gyanakvással, és nem úgy, mint aki arra utal, hogy Angliában senki nem látta még a szóban forgó csillagot.

Gördülékenyebb indulásra számítottam, úgyhogy egyszerűen rámutatok a Napra, és szóban is megismétlem, hogy arról beszélek. Erre ő azonnal a kilincsért nyúl, és testbeszédével azt sugallva, hogy elég neki az ilyesmikből, hol van az megírva, hogy neki ezzel kell megküzdenie, puffogva kiszáll. Én meg megnyomom a fuvar vége gombot, és rábiggyesztek a rögtön feljövő következőre. Szerencsére csak pár saroknyira van.