Mostanában elmaradoztak azok a beszélgetések, ahol annak tisztázása után, hogy honnan jöttem, azt is megkérdezik, hogy mikor szándékozom ugyanoda visszamenni.
Vannak helyette monológok arról, hogy semmi gond azokkal a külföldiekkel, akik ide jönnek dolgozni, mert ugye azok is fizetnek adót. Itt aztán egy költői kérdés szokott következni, hogy mert ugye én is fizetek adót. Aztán a kérdőn rám néző szemekből látom, hogy a kérdés nem költői volt. Azt szoktam mondani, hogy hát kénytelen vagyok.
Legújabban a románok adják a legrémisztőbb témát, akiknek január 1-én jár le a hét évük az EU-ba lépésük óta, és onnantól szabadon jöhetnek. Alkalmi gazdasági és politikai elemzőim szerint egy millióan fognak beözönleni, és felvesznek minden szociális juttatást, főleg pedig munkanélküli segélyt, ami ennek a szorongatott kis szigetországnak csak van.
Ezek az utasok azt mondják, hogy az Egyesült Királyságnak ki is kellene lépnie az EU-ból, mert az csak kihasználja őket, ők meg jól ráfizetnek. Erre korábban még azt szoktam mondani, hogy én nem nagyon látom Anglia áldozat szerepét sehogy se: nekem inkább úgy tűnik, hogy mindenből kiveszik, amit lehet, például a piacokat, tehát nem féltem őket. Ma már nem mondom, mert nagyon úgy tűnt, hogy ciceregni kezd a beszélgetőpartnereimnél valami biztosíték tőle.
Az a biztosíték, ami attól tud kiolvadni, ha egy kelet-európai nem kér bocsánatot, hogy (itt) él, de még az hagyján: saját, eltérő véleménye is van. Ezzel együtt azt mondhatom, hogy engem még konkrétan nem támadtak azért, mert az EU másik végéből jöttem.
Amikor utasok feljelentettek a cégnél valami kisebb-nagyobb hazugsággal, vagy csak olyanfajta félreértésből, ami könnyen feloldható lett volna, ha például velem is beszélnek róla, azok mind valami sajátos élethelyzetből vagy frusztrációból fakadtak (nem tudtam, hogy a kórház, ahova nyilván egy szerettét ment volna meglátogatni; nem hitte, hogy tényleg nem tudom, hogy a folyó másik partján mik a levágások, stb.).
Mostanában felvettem viszont egy nőt a két gyerekével. Azok egyből az ülésre léptek az utcáról, miközben anyjuk rezzenéstelen arca árulkodott róla, hogy ez szerinte teljesen rendben van így. Bemondta a címet, amit nem tudtam pontosan hol van, de nagyjából igen, úgyhogy elindultunk arrafelé, és abban maradtunk, hogy majd közben eligazít, ha kell.
Ment is a dolog viszonylag simán, amíg ki nem derült, hogy amire én gondoltam, az nem az, amire gondolnom kellett volna. Innentől minden főbb kanyart megkérdeztem a biztonság kedvéért, bár végül nagy vonalakban jól sejtettem az irányt.
Az egyik körforgalomnál kérdeztem, hogy itt ugye jobbra, mire a nő mondta, hogy igen. A második kijáratot elhagyva jöttem rá, hogy ez még az eggyel korábbi körforgalom, és itt nincs jobbra. Mentem hát még egy kört, és kérdeztem, hogy akkor maradhatunk-e az egyenesben. Arra is azt mondta, hogy igen. Innentől kezdve jobban figyelt, és jelezte a főbb csomópontoknál az irányt. Nem is volt gond, nem éreztem feszültnek a viszonyt, nem volt szóváltás, semmi.
Megérkeztünk, kitettem őket, és úgy döntöttem, hogy nem megyek messze, van rá esély, hogy itt is beakad egy meló. De csakhamar a rádió zizzent meg, aminek már a hangját is utálom: minden egyes alkalommal rosszat jelent. Vonalban voltam a diszpécserrel, aki azt mondta, hogy épp az imént hívta őket az előző utasom.
A nő azt állította, hogy egy körforgalomban tolatni kezdtem, és hogy hét kilencvenet kértem az útért, ami pedig csak öt kilencvenbe kerülne. Meg kell, hogy mondjam, hogy erősen meglepődtem, és ezt nem is titkoltam. Elmondtam, hogy hat húszat kértem, mert a saját órám szerint megyek, (akár csak az összes többi sofőr, nem a selejt minőségű beépített számláló szerint, ami szerint egyébként valószínűleg tényleg öt kilencven lenne a fuvar), és hülye lettem volna megfordulni egy olyan helyen, amit arra találtak ki, hogy körbemehessek rajta. Ráadásul, mondtam, a nő mondta az utat, tehát arra mentünk, és ez ennyibe került. Ebben maradtunk volna, de a diszpécser még „megfenyegetett”, hogy később esetleg visszatérünk a témára. (Ez nem következett be azóta se).
És akkor gondolkodni kezdtem, hogy ez hogyan és miért történhetett. És akárhogy csavartam a gondolataimat, nem tudtam máshova kilyukadni, mint hogy a nő bennem egy bevándorlót látott, aki még az összes utcát se ismeri, miközben mondjuk az ő férjének nincs állása, aztán ezen felhúzta magát, és ahelyett, hogy beszélt volna róla (nem mondom persze, hogy kellemes beszélgetés lett volna), inkább más irányba terelte az energiáit és kitalálta, hogy kicsit megpróbál befűteni nekem.
