A szociológiai és szociálpszichológiai kutatásokban – a két tudományágat eleve gyanakvással figyelők legnagyobb örömére – gyakran előfordul, hogy az igazolódik be, amit amúgy is mindenki tudott.
Hasonlóképpen indult annak idején az amerikai hadseregnél is egy felmérés, aminek során azt vizsgálták, hogy az egyes haderőnemek képviselői mennyire elégedettek a karrierjük alakulásával. Lehetett tudni, hogy az előléptetés messze a légierőnél a leggyakoribb. Azaz ott – kis túlzással – nem is találni olyan embert, aki ne emelkedett volna a ranglétrán valamikor a nem is olyan távoli múltban, míg a gyalogságnál épp fordított a helyzet.
Senkinek nincs oka tehát meglepődni, ha a pilóták boldogságról, a bakancsban masírozók pedig frusztrációról számolnak be. Erre pont az ellenkezője történik. A légierőnél tele voltak sértettséggel és elégedetlenséggel, a gyalogságnál meg köszönték, megvoltak.
Ebből, az elsőre meglepő eredményből született meg a vonatkoztatási csoport fogalma. Ugyanis minden attól függött, hogy az adott katona kikhez mérte magát. A légierőben szolgálók, ha csak egy kicsit is jobban körbenéztek, rögtön találtak egy vagy több olyat, akit többször, gyorsabban, vagy magasabbra léptettek elő, mint őket. Vagy ha ugyanannyira, akkor az volt a baj, hogy az kevésbé érdemelte meg. A gyalogságnál viszont a döntő többség egyforma elbánásban részesült, azaz nem lépett sehova. Így, ha maga mellé nézett valaki, olyasvalakit látott ott, mint ő maga. (Persze lehetett boldogtalannak lenni a gyalogságnál is, csak bele kellett pillantani a légierő előléptetési statisztikáiba. De a hadseregnél – gondolom – nem bátorították az ilyesféle kutatómunkát).
Ezt a kissé hosszadalmas felvezetést csak azért írtam le, hogy az elméleti megalapozottság örömével csodálkozhassunk rá arra, amit ma, az uszodából hazafelé vezetve láttam.
Előttem egy Ferrari ment a sorban minden kapkodás nélkül. Csak egy előzésénél lépett rá kicsit felhorkantva a V8-ast, de a tette teljesen funkcionális volt, és mentes a hivalkodástól. Én éppen jobbra készültem kanyarodni, ezért lassítottam, mellettem balra pedig általam ismeretlen okból jött valaki lassan.
Mindezek hatására a mögöttem jövő felpöckölt Toyota Celica tulajdonosa nem tudta őszintén élvezni, hogy az övé a második leggorombább autó ameddig a szem ellát, illetve azt, hogy egy ilyennek a birtoklása objektíve elégedettséggel töltheti el azt, akinek ez számít. Ellenkezőleg. Iszonyú elkeseredést olvastam le a visszapillantóm segítségével az arcáról. Először balra kapta a kormányt, aztán mivel ott ugye a lassú autó ment, vissza, aztán ahogy bekanyarodtam, kitaposta a belét annak a Toyotának, úgy rohant a legyőzni vágyott Ferrari után. Nekem hunyorognom kellett, mert attól tartottam, hogy az ablakomra fröccsen az agya, ahogy szétveti az ideg a veszendőbe ment másodpercek, és az áthidalhatatlan vagyoni különbségek miatt.
