Van az embernek egy végső magányossága, ami abból fakad, hogy élményei csak a sajátjai, a saját szubjektumán átszűrve, a nyelv és az ember, mint beszélő szűk keresztmetszetén átpréselve jutnak csak el másokhoz, akik azt szintén saját élményeiken és értelmezésükön keresztül fogadják be, hogy mire megérkezik, már ne lehessen pont ugyanaz, mint amikor elindult.

Igazi megértést csak ritkán, és csak pillanatokra élhetünk át, olyankor, amikor egy, vagy több embertársunkkal ugyanott és ugyanakkor veszünk részt valamiben. Tegnap ilyen élményben volt részem a frissen elkészült Széll Kálmán téren.

A szemerkélő esőben az egyik villamostól a másik felé igyekezve átvágtam egy, a tér egészének kövezetétől anyagában, és színében meleg-vidáman eltérő burkolaton. Az első lépésnél éreztem, hogy istentelenül csúszik. Szemöldököm felszaladt, és gondolatok sora rohant át az agyamon az így különös veszélybe sodort idős emberekkel kezdve, a tervezési és kivitelezési folyamatból kimaradt józan paraszti ellenőrző pontokon át addig, hogy ez az egész mennyire szimbolikus, vagy nem az, a mai, vagy a mindenkori Magyarországra nézve. A feltolult gondolatok jellegüknél fogva nem oldhatók fel egyszerre és egyértelműen, inkább egy lefelé húzó spirálba csábítják a rutintalan gondolkodót, így én csak hagytam, hogy az ismerősség poshadt, kesernyés érzése töltsön el, aminek hatására viszonylag nagy kilengéssel csóváltam meg a fejem, és kifelé csak sóhajtottam, magamban viszont a reményvesztett felháborodók gyufalángjának erejével azt mondtam, hogy aztakurva.

Halálpontosan ugyanebben a pillanatban egy két lépéssel mögöttem gyalogló utastársam kifelé, hangosan, jól érthetően mondta ki ugyanezt, pontosan azzal a hangsúllyal és intonációval, ahogy én tettem magamban.

Ha te is megcsúsztál a Moszkván, és ugyanezek a gondolatok futottak át az agyadon, vagy ha nem, de hátha legközelebb valami másban ugyanazt látjuk, itt tudsz lájkolni a facebookon, hogy le ne maradj.