A típus gyerekkorban alakul ki jellemzően túlféltő és/vagy domináns szülők károkozása nyomán. Ez nem azt jelenti, hogy számos felnőtt ne tartozna ide. A gyerekeket otthon, vagy az iskolánál szedem fel. Mikor beülnek, nem szólnak egy szót sem (a legtöbbször a köszönést sem kockáztatják meg), hanem a hátsó ülésen gubbasztva várják, hogy mi fog történni.

Nem is történik semmi, amíg meg nem kérdezem, hogy hova szeretnének eljutni. Erre a leggyakrabban kisebb ijedtség a reakció, hiszen ők azt hitték, hogy minden magától meg fog történni, anélkül, hogy ők bármit is csinálnának. Aztán persze (legtöbbször) még az ilyenek is tudják, hogy hol laknak, vagy melyik iskolába járnak, és amikor ezt elárulják nekem, láthatóan meg is könnyebbülnek egy kicsit, mert amúgy nem gondolták volna, hogy ez menni fog.

Ha hazaviszem őket, sokszor csak az utcát mondják be, amivel nincs is gond, mert a számozás sokszor nem logikus, vagy egyszerűen nem létezik. Bevett gyakorlat, hogy a célterületen kapok egy jelzést, hogy a postaládánál, vagy a ferde tujánál álljak meg, satöbbi. Na de nem a típus képviselőinél. Őket már eleve a tükörből vizsgálom, és amikor megijednek, hogy jaj, mi történik, most mi lesz, akkor tudom, hogy túlmentünk.

Rákérdezek, és megerősítik. A megfordulás után kifejezetten megkérem őket, hogy szóljanak, ha odaértünk, vagy adjanak bármilyen jelet. Ezt kisebb nehézségekkel meg is teszik, és a végére jutunk az ügyletnek, de én igazából soha nem tudok betelni a megdöbbenéssel. Egy rosszabb napomon az egyiknek ki fogok tölteni egy papírt, hogy „Sajnálattal értesítem a kedves szülőket, hogy gyermekük együttműködésre csak igen-igen alacsony szinten alkalmas”.

Elméletem szerint, ahogy fent is említettem, a típus felnőtt képviselői a szülők áldozataként kezdik, de nem zárom ki, hogy született idióták is vannak közöttük, specifikusabban olyanok, akik nem érik fel ésszel, hogy nem minden ember fejében ugyanaz van, mint az övékében. Arról pedig végképp nincs fogalmuk, hogy ez mekkora szerencse az emberi faj számára.