Szombaton újabb sikertelen kísérletet tettem arra, hogy az új medencében rójam le a két kilométeremet. Már vége volt a vízilabda-edzésnek vagy meccsnek, de nem láttam semmi jelét, hogy bárki sávokat akarna kifeszíteni hosszában. Úgyhogy visszaballagtam a régi medencéhez, és úsztam ott.
Oda- és visszafelé összesen kb. harminc másodpercig láthattam és hallhattam, ahogy egy valamivel harminc alatti edző összegzi a véleményét tizenéves tanítványainak. A srácok valami kőperemen ültek lehorgasztott fejjel, és hallgatták, ahogy az edző ordít velük. A szónoklat általam hallott része alatt egyetlen pozitív visszacsatolás sem hangzott el, egyetlen utalás sem arra, hogy hogyan kellene jól, jobban csinálni, csak alázás, ostobázás, bénázás, hülyézés, semmirevalózás. Mindez megvető, fitymáló, domináns, kompresszorra kötött kanegér metakommunikációval.
Dögöljek meg, ha egy ilyen sikersportágban sem működik a pozitív megerősítés, a követendő példa állítása, a lelkesedés felébresztése, vagy szélsőséges esetben akár az ún. dicséret. Sőt. Azt gondolom, hogy minden sportágban működnie kell. Különösen gyerekek esetében, akik ha hiteles példát látnak maguk előtt, önszorgalomból is ájulásig hajtják magukat, hogy a legjobbak lehessenek.
Az edző személyes tragédiáján túl, miszerint nem lett belőle élsportoló, illetve boldog, vagy legalább kiegyensúlyozott ember, az a sokkal súlyosabb probléma adódik, hogy ezek a gyerekek ezt az attitűdöt szívják magukba, ennek a frusztrált szerencsétlennek a magára mért büntetését, és egy idő után már alig várják majd, hogy ők lehessenek azok a menők, akik ordíthatnak feleannyi évesekkel, öregemberként meg majd könnybe lábad a szemük a régi szép időkre visszagondolva, hogy bezzeg akkor kaptunk a valagunkra a papuccsal, és tudtuk, hol a helyünk, a mai fiatalok meg mindenáron csak jókedvűek akarnak lenni.
