Elköltöztem:

https://suhodminyak.com/

A taxi drosztnál hirtelen egy sötétkék Skoda Fabia kombi fékez, és négy fiatal nagy zajjal robban ki a kocsiból. Majdnem kopaszok, nagycsontúak, és mintha még nem dőlt volna el, hogy kigyúrják magukat vagy meghíznak.

Egy dizájner biciklijét leszámítva átlagos csávó épp becsengetne a kapunál, de pont hozzá jöttek. Nekifutnak hárman a szinte közömbösen állónak (talán még nem volt ideje meglepődni), és ordibálni kezdenek, nem is értem miket, de „ne mozdulj!”, meg ilyenek biztosan elhangzanak.

Ezen a ponton a „támadók” arcán olyan mosoly jelenik meg, mint akik sikerrel ijesztettek rá a haverjukra, még azt is bemondják, hogy „rendőrség!”, de aztán a dolognak nem lesz vége, hanem rángatni kezdik a srácot, aki amúgy nem védekezik érdemben, és leviszik az esőverte, kutyaszaros földre, és ott fektetik hason a fehér pólójában, arccal az aszfalt felé.

Az egész jelenet pillanatok alatt játszódik le, és tulajdonképpen még ekkor is csak lassan esik le, hogy ez tényleg egy rendőrségi akció.

Kismester G-t sokkolja a dolog, a pórázt feszítve menekülne a helyszínről, meg kell állnunk kicsit odébb, hogy leültessem, és pár simogatással kísérve elmondjam neki, hogy nyugodjon meg, nem érte jöttek.

Ahogy Kismester G megnyugszik, úgy leszek én egyre nyugtalanabb. Nyugtalanít az a mosoly. Nyugtalanít, hogy attól tartok, hogy az erőszak lehetősége a fő motiváció a fiatal rendőrök számára. Nekem úgy tűnt, hogy egy „Szia! Bocs, de ez nem a te napod, most be kell vinnünk” vastagon elég lett volna a zéró ellenállást tanúsító srác ellen, semmi hozzáadott értéke nem volt annak, hogy négy százkilenc kilós fizikailag kényszerített egy hatvannyolc kilóst. Az is nyugtalanít – és ezt már sokszor megfigyeltem –, hogy a rendőrök annyira fiatalok, annyira kölyökképűek voltak, hogy egy darabig még azt vártam, hogy mikor kerül elő a felnőtt, aki velük van. De csak ők voltak.

Egyszer váltottam pár szót egy pszichológussal, aki rendőrnek készülő fiatalok szűrésével foglalkozott. Megkérdeztem, hogy miért nem szűrik ki azokat, akiknek látványosan nem magasztosak a szándékai, hanem csak legitimációt keresnek a frusztrációból fakadó erőszakosságukhoz, színpadot a kisszerű hatalomvágyuk kiéléséhez. Ha őket kiszűrnénk, nem maradna senki – hangzott a válasz.

A troli megállóban egy idősebb férfi feldúltan magyarázza egy fiatalabb nőnek, hogy a vírus Isten büntetése az olaszoknak címezve, amiért azok annak idején megfeszítették Jézust. Kérdezhetnénk, hogy akkor miért nem onnan indult a dolog, vagy hogy az olaszok (mint olyanok) pontosan kik voltak időszámításunk kezdetén, de az egész okafogyottá válik, ugyanis a férfi a későbbiekben kifejti, hogy itt tulajdonképpen egy általános züllésről van szó, amit végül Isten eredeti tervét vagy megváltoztatva, vagy továbbgondolva egy világvége kártya kijátszásával fog rövidre zárni.

A konditerem öltözőjében két, mozgás- és szólásszabadságában nem korlátozott fiatal felnőtt beszélget. Az egyik említi, hogy a majdani esetleges karanténból ki kell mennie vásárolni. A másik mondja neki, hogy a karanténnak pont az a lényege, hogy nincs kijárkálás. De akkor hogy szerezzük be a dolgokat? – replikáz az egyik. Hát az emberek már megvették a lisztet, tudnak kenyeret sütni – vágja rá a másik. Na de ahhoz élesztő is kell – örül meg az egyik, hogy tudott kontrázni, de a másik most már ideges lesz: Bazmeg, az emberek negyvenegy fokos lázzal nem fognak kenyeret sütni! – mondja már felemelt hangon, de saját frappáns viszontválaszával végül annyira elégedett, hogy rögtön meg is nyugszik kissé, és megnyugtatásul hozzáteszi, hogy amúgy az ilyen vásárlásokat majd nyilván központilag intézik.

Marci kellemes álma végén egy cukorka ízű, mézes fényű folyó hullámain szánkózva ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, az első gondolata az volt, hogy végre mikulás van, és egyáltalán nem bánta, hogy vége az álomnak, hiszen most valami legalább ugyanolyan jó következik.

A paplant lerúgva pattant ki az ágyból, és mezítláb futott az előszobába, ahol már várták a tegnap gondosan megtisztogatott cipői. De ahogy odaért, olyan látvány fogadta, amire egyáltalán nem volt felkészülve: cipői egy kivételével mind üresen tátongtak, és abban az egyben is csak egy cédula volt.

Marcit iszonyú balsejtelem nyomta le egy pillanat alatt, de annyira, hogy a háta belegörbült és egy mély lélegzetet is képtelen volt venni. Libabőrös lett, furcsa ízt érzett a szájában, és hideghullámok futottak végig a testén. Odatántorgott a cipőhöz, kivette a papírt, és a koncentrálástól ráncos homlokkal betűzte: Ha majd te is törődsz anyukáddal, mint a jó kisfiúk, és nem csak szomorúságot okozol neki, akkor talán a te csizmácskáidban is lesz valami jövőre.

Marci összeomlott. Zokogásában szinte ordított, rekeszizma csak összébb és összébb húzódott, mígnem szemei vörösen ki nem guvadtak, és látása el nem homályosult. Végül mégis sikerült nagy levegőt vennie, és innentől kezdve csak záporoztak a könnyei, csak sírt és sírt azt sem tudva, hogy mennyi idő telik el közben.

Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóság telt el, mire egyszer csak anyja ismerős érintését érezte, ahogy puha tenyerével végigsimította a hátát. Ettől egy kicsit megnyugodott és kizökkent mély elkeseredéséből. – Ó, nem jött el a Mikulás? Írt valamit? – kérdezte, és noha választ nem várt, hiszen pontosan tudta, hogy mi áll a papíron, azért tartott egy kis szünetet, majd így folytatta: – Ne szomorkodj kisfiam. Tudod, hogy én akkor is szeretlek, ha más nem. Én vagyok az, akire mindig számíthatsz. Nézd csak, – húzott elő a háta mögül egy közepes méretű csokimikulást – ezt tőlem kapod. Most jól megesszük, aztán segítesz mézeskalácsot sütni. Jó?

Egyre több, turisták által (túl)látogatott hely irányából hallani, hogy súlyos büntetésekkel riasztják el az embereket attól, hogy fürdőruhában vagy akár csak meztelen felsőtesttel mutatkozzanak pl. a történelmi belvárosban.

Mindenkinek beugrik a kép, hiszen mindenki látott már ilyet, és a többség jó eséllyel helyesli is az ötletet: Dubrovnik vagy Budva belvárosa nem strand. A zsidó-keresztény kultúrkörben minden jólnevelt ember tudja, hogy ezt nem illik, az ember nem mutogatja a testét.

Azért kíséreljük meg lehántani ezt a kulturális hályogot, és próbáljuk meghatározni, hogy mennyivel ér minket nagyobb bántalom, ha egy meztelen emberi felsőtestet látunk, mintha váratlanul egy Dacia Loganra téved a pillantásunk.

Ahogy nyitom a kaput, a hátam mögött megszólal a padon ücsörgő láthatósági mellényes férfi. – Főnök! Mennyi? – bök a fejével az eladó pincehelyiség felé. – Nem tudom, nem az enyém. – mondom. A férfi hunyorítva néz rám, félig bosszúsan, félig nyugtázandó, hogy hozzá hasonlóan dörzsölt tárgyaló lehetek. – Na mégis… nagyjából?

A „Sport Öröm!” táborban a gyerekek vezényszóra nyújtanak, műszálas egyenmezeiken egyszerre villan a fák mögött felkelő nap fénypászmája. Az egyik fiú incselkedve súg valamit a mellette lévő lánynak. – Gergő! – nyomja meg az első szótagot és flegmázza el a másodikat a tornatanárnő, akinek a szülei fiút szerettek volna – Ne szórakozzál, kisfiam, mert könnyen futhatsz egy büntető kört!

Ervin szerette késleltetni a kellemes élmények bekövetkezését. A tányérján mindig az utolsó falat volt a legfinomabb, a regények vége előtt mindig megállt, és a végkifejletet egy későbbi időpontra halasztotta, és hagyta, hogy a sóvárgó kíváncsiság lassan minden porcikáját bizsergésbe hozza.

A randi appal is hasonlóképp volt. Bevitte az alapadatokat, majd napokig ízlelgette az érzést, hogy elindult a boldogság felé. Később leadta a DNS mintát. Ezután már egy kis álmodozást is megengedett magának. Aztán ahogy az adatokat töltötte ki, és a mesterséges intelligenciával beszélgetve elevenített fel gyerekkori történeteket, osztott meg kínos titkokat (az őszinteség a legalapvetőbb faktor a sikeres pártaláláshoz) és tört pálcát morális kérdésekben, már végképp nem tudott ellenállni.

Azon kapta magát, hogy egy komplett, boldogan végigélt életet képzel el magának olyan gyönyörben, ami talán már el sem viselhető józan ésszel. Erőt vett magán, és megint otthagyta az appot (kilépni nem lehet, illetve lehet, de az sem valódi kilépés). Várni akart pár napot, növeszteni akarta zakatoló szívében a mámort, ami a nemsokára bekövetkező örök boldogságot vezeti fel, de nem bírta ki.

Végül is ez az állandó öröm-halasztás is csak egy hülyeség, egy hepp – kezdett el gondolkodni. Tulajdonképpen nincs értelme azon gondolkodni, hogy ez jó vagy nem: az attól függ, hogy én hogy élem meg. De ha most arra vágyom, hogy rögtön tudjam, kit hoz fel a mesterséges intelligencia, akkor ebben a pillanatban ez vagyok én, én vagyok az, aki erre vágyik. Különben kár agyalni. Az egész appban az a pláne, hogy mindent, de tényleg mindent tud rólunk, többet, mint mi magunk. Ez konkrét, adatok és mintázatok millióival megalapozott tudomány, itt nincs helye kétségnek. Te jó isten, mekkora terhet vesz le az ember válláról – sóhajtott fel Ervin hangosan, és ahogy ezt kimondta, valóban fizikailag is könnyebbnek érezte magát. Úgy döntött, hogy nem vár tovább.

Jelzett a mesterséges intelligenciának, hogy mondja, mire jutott, kit választott neki. – Rossz hírem van, Ervin – kezdte a női hang. Ervinnek hirtelen az jutott eszébe, hogy lehet, hogy egy rossz hírt, amire egyébként egyáltalán nem számított, ebben a kényes témakörben jobb lenne egy idősebb férfi hangján hallani, de már nem akart belenyúlni a beállításokba. A hang folytatta. – Csak az tud boldog lenni, aki ismeri saját magát, a valódi késztetéseit, vágyait, félelmeit, erősségeit, stb. Ehhez őszinteség kell. Néha kegyetlen őszinteség. A jó hír, hogy szándékaid szerint ebben jó vagy. A rossz, hogy hiába: Az önismereted rendkívül sekélyes. A gondolataid és érzéseid sajnos nem a sajátjaid, hanem a szüleid parancsainak, reklámok üzeneteinek és társadalmi normáknak meg divatoknak a katyvasza. Azt hitted, hogy megismered magad, de csak egy polcról válogattál szépen becsomagolt, valódi jelentés nélküli, véletlenszerű baromságokat. A mi esetünkben ez azért baj, mert erre nem lehet párválasztást alapozni. Tudunk neked olyat mutatni, akinek szintén fogalma sincs róla, hogy kicsoda is tulajdonképpen. Olyat is tudunk neked mutatni, akivel majd jól kiegészítitek egymást, mármint olyan értelemben, hogy te gürcölhetsz, ő meg majd rájön két év múlva, hogy még élni, meg tapasztalni akar (ha érted, mire gondolok).

Ervinből mintha elpárolgott volna minden vér. Halványszürkén, kihűlt végtagokkal ült a kanapén, és egyelőre nem jutott el a tudatáig a mesterséges intelligencia üzenete annak teljes mélységében, de tudta, hogy el fog jutni, és az iszonyúan fog fájni. Rendkívül heves szégyenérzet és düh tört rá. A mesterséges intelligencia folytatta. – Szóval nem túl jó a helyzet, elég nehéz fogást találni rajta. Adná magát, hogy elmondjam neked, hogy ki is vagy valójában, hiszen erre alapozzuk az egész párválasztást. Csakhogy ez sajnos olyan dolog, hogy ha én mondom el, rögtön semmivé foszlik, csak annyi marad belőle, mint egy jeges tea reklámból. Nem fogsz örülni így negyvenegy évesen, de ezt neked kell végigcsinálnod, nem tud benne segíteni érdemben senki, és jól meg is vagy csúszva időben, évtizedeket aludtál át, hogy úgy mondjam, és hagytad, hogy mások mondják meg, hogy mit gondolj és érezz. És az egész életedet így akartad végigalibizni, de hát mindent sajnos nem lehet.

Elég! – ordított Ervin. Nem akart többet hallani. Úgy érezte, megfullad, menekülnie kell. Kirohant a kertbe, hogy egy kis friss levegőhöz jusson, de az sem segített, mintha összezsugorodott volna a tüdeje, egyszerűen képtelen volt teleszívni. Nem, nem, nem… – mondogatta magában, és visszatántorgott a szobába, régimódi módon az egér után nyúlt és menüre kattintott. Először is átállította a hangot ötvenes férfire. Aztán elképzelte, hogy hangzott volna ugyanez egy ötvenes férfitől, és letiltotta a beszédet. Ezután ütközésig feltolta az „udvariasság” csúszkát, és teljesen levette a „közvetlenséget”, majd megpróbálta az „őszinteséget” is lejjebb venni, csak egy parányit, épp, hogy csak kiegészítse az „udvariasságot”, de az nem volt állítható.

A katona gépiesen rakta egyik lábát a másik után. Hallgatta, ahogy a hó ropog a talpa alatt, megtörve a siket csendet körös-körül. Érezte ahogy minden lépés rezgésként fut a feje búbjáig, de a lábujjai mintha nem is léteztek volna. A combjában még érezte a hideget, a lábszárában a sajgást, de a bokája már csak egy tompa valami volt az érzékelés és az emlék határán.

Próbált arra gondolni, hogy ebből nem feltétlenül lesz baj, hogy az egész nem régóta tart, de valójában úgy tűnt, hogy igenis egy örökkévalóság óta tart – legalábbis nem emlékszik, mióta. Valami soha korábban, még a háború legsötétebb pillanataiban sem tapasztalt mély, bénító kétségbeesés uralkodott el rajta. Szinte érezte, ahogy szétárad a testében, valahonnan a torka környékéről. Sírás környékezte.

Azért csak gyalogolt tovább, le a völgy felé. Egy elágazáshoz közeledett. Ha itt utak futnak össze, akkor azok talán ugyanoda vezetnek. Közel lehet egy településhez. Arra gondolt, hogy nem is érdekli már, hogy hova érkezik. Ebben a pillanatban jobbról, a szikla takarásából egy ellenséges katona lépett ki. Döbbent ijedségük egymás tükörképe volt, és ezt észre is vették, de a háború logikája és a túlélési ösztön erősebb volt mindennél: előkapták a fegyverüket, és… a fagyott lábú katona volt gyorsabb.

A másikat hanyatt döntötte a mellkasát ért lövés, fegyvere méterekre repült a kezéből. A fagyott lábú közelebb lépett, és a földön fekvő fejére irányította puskája csövét, hogy leadja a kontroll lövést. Erre az ellenséges katona arca ijedtségbe fordult, kezét maga elé tartva jelezte, hogy „ne lőj!”.

A katona még közelebb lépett, a meglőtt férfi arca pedig újra megváltozott. Eltűnt róla az ijedtség, helyét igyekvés feszültsége vette át, mint akinek fontos üzenetet kell átadnia, mielőtt meghal. Egyik kezét továbbra is maga elé tartva, a másikkal gombolni kezdte zubbonyát, amit addigra már alaposan átitatott a kiömlő vér.

A katona csak negyedik gombnál vette észre, hogy ott addig is valami furcsa dudor volt. Egyet hátra lépett, a szájában érezte az adrenalin ízét, és valami gondolatnál is sűrűbb esszenciaként átfutott az agyán, hogy nincs olyan, hogy minden mindegy, az élet mindig utat tör magának, akkor is, ha az élet hordozóját már nem is érdekli. Az ujja begyén megindult az automatikus mozdulat, érezte, ahogy a bőr összenyomódik, és az erő átadódik a hideg ravasznak.

Ebben a pillanatban meglátta a valamit a zubbony résében. A ravasz meghúzásával szinte egy időben egy homályos, talán pusztán idegi folyamat folytán félrerántotta a puskát, a golyó a földön fekvő katona hónalja mellett fúródott a fagyott földbe. A kabát réséből egy öreg, őszes, reszkető, kistestű, sprőd szőrű kutya alakja bontakozott ki. Félig hátára fordulva, hasát feltárva adta meg magát. Szimatolni nem mert, nézni nem tudott: szemét opálos zöld hályog fedte.

A fagyott lábú leengedte a fegyvert, minden erő kifutott a karjaiból, a puska kiesett a kezéből, ő pedig, mintha az egész háború terhe egyszerre szakadt volna a vállára, térdre rogyott. Ugyanebben a pillanatban a fekvő katona arca kisimult, talán egy nagyon enyhe mosoly is megjelent rajta, és ott is maradt örökre.

A fagyott lábú az öreg kutya fölé hajolt, tenyerét kis reszkető testére tette. Mintha érezte volna, hogy a remegés lassan alábbhagy. Percekig maradt ebben a pozícióban, potyogó könnyei foltot áztattak a kutya szőrére. Végül magához ölelte, kigombolta a zubbonyát a hasa tájékán, és óvatosan betuszkolta a kutyát. Megpróbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Egyik kezével a leejtett fegyvere után nyúlt, arra támaszkodva sikerült felállnia. Tudta, hogy még egyszer nem állhat meg.

A puskát botnak használva indult újra útnak. Párszáz méterrel lejjebb az út enyhén jobbra fordult, a közeli domb takarásából egy falu körvonala rajzolódott ki, és az onnan jövő hangok is utat találtak maguknak a katona füléig. Zene, éneklés, ünneplés hangjait hozta a fagyos szél. A katona még nem tudta, hogy a falusiak a háború végét ünneplik.

A kiürült várótérbe egy komótosan sétáló férfi érkezett. A nő a pult mögött széles, kedves mozdulattal intett neki: – Jöjjön kérem, a beszállás már javában folyik, ami azt illeti, mindjárt vége is. – Ebben a pillanatban egy másik férfi, vicsorgásából következtetve, valami fájdalommal dacolva rohant a pult felé. Egyik kezével nehéz, imbolygó bőröndöt vonszolt maga után, a másikkal egy pillanatra elengedte a kalapot, amit a fejéhez szorított, csak hogy inteni tudjon, várják meg. A nyugodt féri ezt látva hirtelen felháborodva vetette oda a nőnek: – Ne sürgessen! Még javában jönnek más utasok is. Nem fogok a hideg buszon várni a meleg váró helyett. Hagyjon békén. – És azzal el is fordult.

A nő érezte, ahogy elönti a forróság. Az összes nehéz eset, minden kekeckedő utas összes terhe egyszerre szakadt rá újra. Gépies udvariassággal leolvasta a rohanó utas beszállókártyáját, és mosolyogva jó utat kívánt neki. Ez elég volt ahhoz, hogy kicsit kizökkenjen a rátörő dühből és általános elkeseredettségből, és megpróbálja felidézni, hogy mit is tanultak az ilyen helyzetekről a tréningen.

Nem szabad érzelmileg bevonódni. Ez nem személyes ügy, ez az ember pont ugyanilyen lenne bárki mással is, nem vele van baja, hanem vagy magával, vagy a körülötte lévő világgal. Akárhogy is, nem az ő dolga ezt megoldani. Minden helyzetben lehet tudni, hogy mi a munkakörből következő teendő. Az ember csak gondolja végig hideg fejjel, hogy mi a korrekt eljárás, hogy mit tenne az, akit nem visznek félre az érzelmei.

A nő vett pár mély levegőt, és kissé megnyugodott. – Uram, kérem, hogy jöjjön ide, a beszállás hivatalosan befejeződött, nem tudok tovább várni: a gépnek időben fel kell szállnia – mondta olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudta. – Nem szállok be egyelőre – válaszolt a férfi – látom, hogy sorban késnek a gépek, ne engem terheljenek a maguk bajával. Nem fogok a hideg buszban dekkolni, és nem fogok a gépen sem ülni további egy órát, amíg maguk összeszedik magukat a torlódó késések miatt!

A nő ezúttal nyugodt maradt. Sorra vette az eddig történteket: Másodszor is megkérte a férfit, hogy szálljon be. Elmondta neki, hogy miért kéri. Aztán ott volt a siető utas, szükség esetén ő is tanúsíthatja, hogy későket is felengedett, és hogy ez a másik férfi akkor már ott volt. Nem szólt hát semmit, csak a konzol órájára nézett. Tizenöt másodperc volt hátra óra húszig, azaz a beszállás hivatalos vége után további húsz perc telik el mindjárt.

A nő szíve egyszerre zakatolni kezdett, szinte látta a blúzán szíve minden egyes ütését, érezte, ahogy az izomcsomó kileng minden dobbanástól. Még hét másodperc, még hat… A férfi újabb ütközet reményében ránézett. A nőnek volt annyi lélekjelenléte, hogy megadást színleljen, és lesütötte a szemét, mint aki beletörődött a helyzetbe. A férfi diadalmasan fordította el a fejét. Három, kettő, egy, óra húsz!

A nő megnyomta a „beszállás befejezve” gombot, lezárta a leolvasó panelt, és az üvegen keresztül intett a buszsofőrnek, hogy indulhat, mindenki átment a kapun – aki akart. A férfinek feltűnt a dolog, és a pult felé indult, és a beszállókártyáját nyújtotta. A nő nyugalmat erőltetett magára, de hangja remegését alig tudta elfedni. – Sajnálom uram, a beszállás befejeződött – mondta, megfordult, és egy összehangolt mozdulatsorral átlépett az oldalajtón a szervizfolyosóra. A férfinek meglepődni se volt ideje. A nő a másik oldalon megállt, az ajtónak dőlt. Kiütötte a hideg verejték, a szíve majd’ kiugrott a mellkasából. A szája elé kapta a kezét, hogy ki ne hallatszódjon, ahogy hangosan felnevet. Boldog volt.

Amikor a gondok kezdődtek a szemétszállítással, már mindenki tudta, hogy ez nem elszigetelt eset, hanem a rendszer működéséből fakad, de amivé a többi aggasztó tendenciával összevegyülve ez az egész vált, azt ilyen mélységében nem sokan látták előre.

Először bevezették a szingapúri mértékű bírságokat a szemetelésre, aztán meglepő gyorsasággal megjelentek fejvadászok, akik a bírságolást intézik. Ezt a nevet ők maguk használják, az utcán nem így hívják őket, de most – látva pár rosszul elsült „szubjektíve negatív véleményes” ítéletet nemrég – fölösleges kockázat lenne leírni, hogy hogyan. Az egész valahogy nem teljesen hivatalos, ez nem egy állami szerv, hanem gondosan kontrollált számú magánvállalkozók köre. Bekerülni úgy lehet, hogy már eleve negyedik körös vagy, azaz a harmadik körösök után jössz, akiknek a húsz százalékot vissza kell osztanod.

Kismester G-vel előző nap ünnepeltük, hogy a sintértelepről való kiváltásának az utolsó részletét is befizettük. Már régóta fizetni kell azért, ha egy kutyát ki akarsz hozni az elaltatás elől. Persze iszonyúan visszaesett az „örökbefogadás”, és megugrott az altatások száma, viszont valamennyi pénz így is befolyik, aminek a visszaosztás utáni része úgy-ahogy eltart egy nagyon szűk réteget.

A lényeg, hogy Kismester G többet evett a szokottnál, így mikor átment rajta az ünnepi menü, a mások oldalon is többlet jelentkezett. Csakhogy nem egyszerre, hanem két részletben. Én hülye mindig több zacskót hozok, de most csak egy volt nálam. Átkutattam minden zsebemet, de még egy használt zsebkendőt se találtam.

Eleve nem szívesen csinálok ilyesmit nyilvánvaló higiénés és kulturális okokból sem, de nem tagadom, hogy legjobban a fejvadászok aggasztottak. Történetesen pont tudom valakitől, aki a Nemzeti Terror-Védelmi Hálózatnál dolgozik, hogy gond van a „tetthelyre” rálátó kamera meg a Központi Állampolgári Adatbázis adatkapcsolatával, tehát reális esélyem van megúszni a dolgot, ha nem kapnak konkrétan rajta – gondoltam.

Hazamentem. Az úton csak egyvalakivel találkoztunk, de már jóval a balra fordulás után. Megdicsérte Kismester G-t, hogy milyen aranyos, megsimogatta, beszélt hozzá, stb., már túlzásba is vitte. Megintcsak hülye voltam. Úgy örültem a hibás kamera által kapott egérútnak, hogy az teljesen elaltatta a veszélyérzetemet. El kellett volna húznom, ahogy megláttam azt az embert.

Másnap hajnalban csipogott a telefonom. Ezeket mindig hajnalban küldik, és ugye hiába némítom le a telefont, ennek a hangja nem letiltható. Rögtön tudtam, hogy az előző napi esettel lesz kapcsolatos az értesítés.

Úgy is volt. A férfi, aki megsimogatta Kismester G-t, fejvadász volt. DNS mintát vett a szőrből, amit profi mozdulatokkal, feltűnés nélkül sodort le, majd mintát vett a produktumból is. Szerintem amúgy nem tudta eleve, hogy mi voltunk, hanem csak adatot gyűjtött, és a minták összefuttatásánál találata volt.

Ennyit erről. Mínusz négyszázezer forint, mínusz százhúsz pont meg az értesítés a munkahelyemnek. Most fejből nem tudom, hogy utazás-engedélyezés, meg igénybe vehető szolgáltatások köre szempontjából a mínusz százhúsz az egyenlegemből az most melyik sávot jelenti, de mindegy is, mert a mínusz négyszázezerről tudom: nem lesz pénzem semmire.

Lehet, hogy furcsa, minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé tudom eldönteni, hogy az-e, de a legjobban az zavar, hogy valami célhoz kötöttségre hivatkozva a munkahellyel nem közlik, hogy miért kaptam a büntetést, de a mértéke meg olyasmi, mint amit például a feleségem félholtra veréséért kapnék (mármint elvileg, mert ezt pont nem annyira használják). Így, hogy én nem tudhatom, hogy ki vagy kik a cégnél az ilyen adatok kezelői (akiknek a foglalkoztatója az állam, de a fizetésüket a cég állja), de ők a központi rendszeren keresztül beállíthatnak nekem korlátokat béremelésre, meg előmenetelre is, így eléggé eszköztelen vagyok…

De nem is ez zavar. Az én korlátaim már régebbről, még tulajdonképpen az átmenet előttről adottak, már a nyitóegyenlegem eleve sok mindent eldöntött. Engem az zavar, hogy ezek akár rosszabb embernek is gondolhatnak, mint amilyen vagyok.  Nekem számít, hogy mit gondolnak rólam… Valami szánalmas, perverz oknál fogva azt akarom, hogy szeressenek?

Vagy igazából mindenki azt szeretné, hogy szeressék, és akkor ebben nincs is semmi igazán különös? Ebben az átmeneti korszakban valahogy nem tiszta, hogy mi számít normálisnak és mi nem. Jó, végülis ettől átmeneti, nem? Illetve tulajdonképpen nem is tudom, hogy ez még az átmenet, vagy most már ez van, amiben élünk. Várjál, ha így teszem fel a kérdést...

A csempék hideg fénye élesen verődött vissza Kismester G szeméből. Csordultig félelemmel telve, lesütött fülekkel, de ugyanakkor elfogadó szomorúsággal nézett ránk. Tudta, hogy ez lehet az utolsó útja, mégis bízott bennünk, mintha azt mondta volna, elfogadom a döntéseteket, bármi legyen is az. A döntést márpedig nekünk kellett meghoznunk: Aki – akár csak száraz – lószarba hempereg, az fürödni fog.

Ma reggel, nem sokkal műszakkezdés után bilincsben, döbbent munkatársai sorfala mellett kísérték ki a rendőrök K. Sándort a Salgótarjáni Síküveggyár kapuján. K-ról kiderült, hogy felettesei megkérdezését elmulasztva hónapok óta térüvegeket gyártott és halmozott fel egy rejtett ajtóval lezárt helyiségben.

Korunk egyik legnagyobb kihívása az egyes ember számára, hogy a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló információóceánból okosan kiválogassa az adott probléma szempontjából releváns tényezőket, és döntését megbízható tudásra alapozza.

A kihívás maga azonban nem új. Például az előző század közepe felé az USA-ban sokat bajlódtak azzal, hogy meghatározzák, ki számít középosztálybelinek. A világnézetek és birtokolt javak komplex, súlyozott mátrixát vázolták fel, hogy segítségével meg tudják ragadni a kérdés esszenciáját, míg egyszer csak ki nem világlott egyetlen tényező, ami szinte 100%-osan korrelált a középosztálybeli léttel: az ingás falióra. Akinek volt ilyen, az minden más szempontból is stimmelt, mint középosztálybeli, akinek nem, az más változók mentén sem tűnt annak. Az ilyesmit indikátor-változónak nevezzük, és a házakhoz kimenő kérdezőbiztosoknak innentől kezdve a középosztálybeliség meghatározásához nem volt szükségük másra, mint körbenézni, hogy lóg-e a nappaliban egy ingás falióra. Módszertanilag rendkívül elegáns megoldás.

Egy másik, korokon átívelő probléma a macskák és gazdáik egymáshoz fűződő viszonyának pontos megragadása. A hamar kimondott alapvetés az, hogy az ember a macska gazdája, de ahogy a részletekbe egyre mélyebbre megyünk, gyakran azzal szembesülünk, hogy tucatjával gyűlnek az érvek ennek ellenkezője mellett is. A macska nem ad fel semmit az igényeiből, tulajdonképpen kénye-kedve szerint cselekszik, teljes ellátást kap úgy, hogy nem dolgozik, vagy ha igen, akkor azt jókedvéből, szenvedélyből teszi, a gazdája lesi minden gondolatát, míg ő pont leszarja, hogy amaz mit gondol vagy mit szeretne, stb.

Mindezek miatt széles körben elterjedt az a nézet, hogy tulajdonképpen a macska az ember gazdája, és nem fordítva. Jelen írásomban arra teszek kísérletet, hogy megragadjak egyetlen indikátor-változót (definíciót lásd fent), ami alapján teljes bizonyossággal el tudjuk dönteni a gazda – kiskedvenc viszonyrendszer irányát:

Gazda az, aki heréltetni / miskároltatni viszi kedvencét, és kedvenc az, akit herélni / miskároltatni visznek.