Komoly erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan üljek a székemen. Az orromat piszkáltam, ujjaimmal a combomon doboltam, némán fütyültem. Időnként az izmaimat is megfeszítettem, az állkapcsomat is szorosabbra zártam. De semmi nem használt.

Csak ültünk körben, sorba mindenki mondott valamit, de képtelen voltam odafigyelni, csak a fejemet forgattam, csak vettem a mély lélegzeteket. A szemem előtt összefolyt a sok öltönyös; egyedül én voltam farmerban.

Úgy tűnt, hogy megállt az idő. Pár perc teljesen kiesett, de amikor feleszméltem, még mindig ugyanaz az ember beszélt. Ekkor ültömben lehajoltam, hogy feljebb húzzam a zoknimat. Magam sem tudom, miért, de lopva megsimítottam a szőnyegpadlót. Feszes volt, de volt benne puhaság is. Ruganyos volt. Erre jutottam.

Kihúztam magam, és megpróbáltam a beszélőre figyelni, de tekintetem elkalandozott. A padlószőnyeget bámultam. Először nem volt rajta semmi különös, de aztán – minél tovább néztem, annál inkább – úgy láttam, hogy egy bizonyos sávban sötétebb, mint máshol. De hiszen ez egyszínű padlószőnyeg. Ahogy jobban kimeresztettem a szemem, nem láttam semmit. Aztán megint bambulni kezdtem. Újra előjött a sötétebb sáv. Nem tudtam levenni róla a szemem.

Valahogy vonzani kezdett. Magához akart szippantani. Szinte láttam a levegőben az ívet, amit szükségképp be kell járnom, aminek a vége a székek által alkotott kör közepén volt. Lassan emelkedni kezdtem, de észbe kaptam, és visszaszorítottam magam az ülőlapra. Izmaim önálló életre keltek. Először külön-külön kezdtek el összehúzódni, majd összehangolva. A folt, az ív… Összeállt a kép. Bukfenceznem kell. Kell!

Úristen, dehogyis! Éppen, hogy nem szabad bukfenceznem! Miért tenném? Ez nem normális! De az izmaim megkettőzték erejüket. Az első ugrási kísérletet egyszerű homorításba hajlítottam, mintha csak mozgó beleim hangadását próbálnám palástolni. De közben elkezdtem a bukfencre gondolni. Vágyni rá. Behunytam a szemem, és elképzeltem a mozdulatot.

És ebben a pillanatban már ugrottam is volna, de időben észbe kaptam megint, és csak egy kicsit emelkedtem meg. Gyorsan úgy csináltam, mintha a párna gyűrődött volna meg alattam; megigazítottam. Ezt néhányan észrevették. A harmadik roham egy pillanat múlva jött, és már csak akkor tudtam megfékezni, amikor már álltam. Minden tekintet rám szegeződött.

Ekkor a tábla felé mutattam, szemeimet résnyire húztam, mintha nem látnék rendesen, majd bólintottam, és visszaültem a helyemre. Teljesen ellazítottam magam, minden idegszálammal arra összpontosítottam, hogy egyetlen izmom se ránduljon, de az agyamat nem tudtam megzabolázni. Csak azt a szép ívet vágytam, a padlószőnyeg ruganyos érintését, a bukfencet.

Pedig nem szabad, ez egyértelmű. Nemcsak, hogy nem szabad, hanem óriási hiba lenne. Rettenetesen kínos. Miért vágyom rá mégis? – kérdeztem magamtól kétségbeesve. De ahogy ezen gondolkodtam, kicsúszott az irányítás a kezemből, összehúzódtam, combom és lábikrám megfeszültek, én pedig megadva magam a kínzó, édes vágynak, ugrottam.

Nem érdekelt semmi, csak az ugrás, a bukfenc öröme. Ahogy végeztem a mozdulattal, egy pillanatra mennyei nyugalom költözött a szívembe, de rögtön utána megijedtem. Néma csend lett, mindenki engem bámult. Karnyújtásnyira tőlem, jobbra észrevettem egy tollat a földön. Érte nyúltam, és odaadtam vélhető tulajdonosának. – Ezt, azt hiszem, te ejtetted el. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rettenetesen elgémberedtem – folytattam szünet nélkül, és a másik oldalon ülők felé kacsintottam.

Megkönnyebbült nevetés morajlott fel, a fejtágító vezetője pedig elnézést kért, hogy ennyire nem figyelt a múló időre, és szünetet rendelt el, ami után én már nem mentem vissza.