Még március közepe felé jártunk, amikor egy napos kedd délelőtt – rendhagyó módon – városi autózáson ért. Egy lágy ívű kanyarból jöttem ki épp, amikor észrevettem, hogy egy gyalogos épp az utat kettéválasztó járdaszigetig jutott a zebrán, úgyhogy megálltam, és intettem a kicsit hitetlenkedő srácnak, hogy menjen át nyugodtan. Megköszönte az – amúgy kötelező – gesztust, és hogy minél rövidebb ideig tartson fel, futólépésben ment át a másik oldalra.
Amikor felszabadult előttem a zebra, kuplungoltam, egyesbe tettem a váltót, és indulni készültem, de a következő másodperc törtrésze alatt több dolog is történt, ami elvonta a figyelmemet eredeti szándékomról. Éles csattanást hallottam, majd félhomály borította be az utasfülkét, körülöttem pedig hihetetlenül sok papír, a napszemüvegem átdolgozott változata, és többé-kevésbé ismeretlen tárgyak hevertek szerteszét. Egy pillanattal később tudatosult csak bennem az érzés, amit talán egy biliárdgolyó lakója ismer a legjobban: igen intenzív gyorsulás hatott rám. Kicsit éreztem a nyakam, bal fülem felől pedig tompa zsibongást hallottam.
Talán több másodperc is eltelt, mire először kinéztem, és konstatáltam, hogy a zebra másik oldalán vagyok, kb. öt-hat méterre a kiindulási pontomtól. (Ezt csak úgy gerincvelőből nem észleltem; ahhoz kevés képkockát tudok feldolgozni egységnyi idő alatt). Csak ekkor esett le, hogy valaki belém jött hátulról. Ahogy balra néztem, irracionálisan megkönnyebbülve láttam, hogy nem a hártyásra tört oldalüvegek okozzák a félhomályt, hanem az eldurrant függönylégzsák. A szerteszét heverő darabok a középkonzol elemei voltak olyan oldalukról, amilyenről addig még nem láttam őket, a papírok pedig hosszú évek sztrádamatricái, meg kidobni elfelejtett számlái voltak.
Megpróbáltam eredeti formájára hajtogatni a napszemüvegemet, felnyomtam a légzsákot, és alatta kibújva kiszálltam a vakító napfénybe. A srác ottmaradt a zebránál, és azzal köszöntött, hogy ő nem haragudott volna, ha nem engedem át. Túlzott udvariasságának amúgy sokat köszönhet, mert ha csak sétálva megy át előttem, több mozgási energiát kellett volna elnyelnie, mint ami a boldog, tartalmas élettel összeegyeztethető.
Az eset másik szereplője rögtön elismerte, hogy ő a hibás, és azt mondta, hogy nem is érti, hogy hogy történhetett, hogy fékezés nélkül szállt belém. Aztán kicsit elgondolkodott, és arra a következtetésre jutott, hogy csak az lehet, hogy nem figyelt. Neki – értelemszerűen – a kocsi eleje tört össze, és az első légzsákok durrantak el.
Miután világossá vált, hogy a helyzetet azonos módon ítéljük meg, félreálltam a kocsival, és nekiláttunk volna a papírmunkának, de egyikünknél sem volt betétlap. A hangulat egyébként tárgyszerű és békés volt, a lány többször meg is köszönte, hogy kultúremberekkel hozta össze a szerencséje. Vélt vagy valós emberismeretemre támaszkodva, meg mert tulajdonképpen el is felejtettem, nem írattam vele alá semmilyen papírt, csak a srác nevét és számát írtam fel mint potenciális tanúét, illetve a lány névjegyét tettem el, meg a cége flottamenedzserének a számát kaptam meg.
A kocsi egyébként szemre nem volt olyan kétségbeejtő állapotban, mint ami az ütközés erejéből következett volna. Ez semmi másnak nem volt köszönhető, mint hogy épp kinyomott kuplunggal és fékezetlenül ért az ütés, így nem gyűrött acéllá, hanem mozgássá vált az ütközési energia. Ha csak egy másodperccel korábban történik a dolog, amikor még a féken állok, az minden résztvevőn meglátszott volna.
A gyalogos még félrekanalazta a csaj autóját, kiraktuk az elakadásjelző háromszögét, felhúzogattuk az ablakait, és elbúcsúztunk. A flottamenedzsernek délután kellett hívnia. Bal kezemet a légzsák emelésére szánva továbbmentem a dolgomra. Ott kértem egy kést (és kaptam egy linóleumvágót), hogy levághassam a légzsákot. Hazafelé persze már kezdett felhangosodni bennem a gondolat, hogy nem úriember voltam, hanem balek. Nem fog olyan hamar hívni a csóka, illetve át fogják még egyszer „gondolni” ezt az egészet. Ezeket a gondolatokat aztán komoly pszichés ráfordítással elhessegettem magamtól.
Kettő körül csörgött a telefonom; a flottamenedzser volt az. Elnézést kért az okozott kellemetlenségért, és megkérdezte, hogy mikorra és hova jöjjön elintézni a papírokat. Másnap reggelt és a munkahelyemet beszéltük meg. El is jött, hozott minden papírt, és újra sajnálkozását fejezte ki a dolog miatt. Az eset leírásába nem szólt bele, teljesen rám bízta, sőt a végén még javasolta, hogy a gömbölyűség kedvéért írjam oda a megjegyzés rovatba az ellenkezőjét annak, mint ami az ő oldalukon áll, azaz hogy „a balesetért a felelősséget nem ismerem el”. Innentől kezdve az ügy egy többé-kevésbé szokványos cascós javítás módjára alakult.
Úgyhogy szerintem a napszemüveg lesz az, amit nem hajszálpontosan úgy hajtogattam vissza, ahogy eredetileg volt, és az süvít bringázás közben.
