Kate Fox könyvében sok helyen és összefüggésben olvastam, hogy az angolok bizonyos helyzeteket előre kidolgozott, és általánosan bejáratott sémák szerint kezelnek. Ez a köszönési szokások, a jégoldó beszélgetések és az ismerkedés környékén a legszembetűnőbb.

Munkám során azonban a nyomára bukkantam egy másik, a jelek szerint elsöprő erejű panelre. Eddig legalább húszszor sütötték el azt a tréfát, hogy az utcán, vagy ablakból jelentkeznek a pizzáért, majd kijelentik, hogy csak vicceltek. Ennyi.

A diákok között kimagasló népszerűségnek örvend a dolog. Ha működne mint vicc, az azért lenne, mert tényleg van, hogy egy kocsmába vagy kocsma elé, diákszállás kapujához kell kivinni a pizzát, és olyan is van, hogy a megrendelő férfi, de az átvevő nő, vagy fordítva. Azaz nem tudhatom, hogy tényleg az övé-e a pizza.

De ugye nem működik, mert nem vicces. És ezt tényleg nem sértődötten írom, hanem inkább szomorúan. Szánalmasnak tartom, hogy attól mulatságos valami, hogy sokan megegyeznek abban, hogy egy szinte tetszőleges dolog mostantól viccesnek számít. A beteljesülés a legtöbb esetben még akkor is bekövetkezik, ha egyáltalán nem reagálok. Elég nekik kimondani a varázsigét, és máris termelődik a dopamin az alultáplált agyakban.

Persze van, amikor úgy alakul, hogy olyan metakommunikáció kíséri a jelenetet, ami azt tükrözi, hogy az elkövető igazi diadalt érez, a társasága meg osztozik az örömében. Az ilyen persze bennem marad, mert nem vagyok még elég gyors, hogy rögtön szellemesen reagáljak angolul.

Eddig annyi jött össze, hogy egyszer két csávó csapódott mellém, amikor a címzett a diákszállásáról kifelé jövet már láthatóan útban volt felém. Mondták, hogy ez az övék, és kérdezték, hogy mennyit kell fizetni. Mondtam, hogy annyit, amennyit ezzel a sráccal kialkudtok, és azt is neki. Sziasztok. Rajtam kívül mindenki lefagyott. A két tréfarépa, és az ügyfél is. Én viszont sosem tennék olyat, hogy bejelentem, hogy az előbb viccet hallottunk.

Mivel eleve gyanakvó típus vagyok, olyan is volt már, hogy kis híján megtagadtam a pizzát a tulajdonosától. Egy bár előtt ült egy kábé száznegyven kilós kiskirály, és nagy hangon jelentkezett a pizzáért, de aztán elfordította a fejét, úgyhogy maradtam, ahol voltam. Mikor kétszer megerősítette szóban, hogy tényleg ő rendelte, és láttam rajta, hogy éhes és türelmetlen, végül hittem neki, és elfogadtam a pénzt.