Egy fülledt estén Ferenc testvér egykedvűen ült az asztalnál, és hozzá sem nyúlt a pénteki halvacsorához. Mohón faló szerzetestársait nézte, és a testes rendfőnököt. Ahogy az ablakon kibámult a látóhatár végén túlra, gondolatai mélyére érkezett, és eszébe jutott a természetvédelmi terület kellős közepén trónoló, arannyal gazdagon díszített templomuk. Eszébe jutott Jézus is, meg a Biblia, és minél inkább hagyta, hogy gondolatai szabadon csapongjanak a keresztény alapértékek és a keresztények földi hivatásának kijelölt útja mentén, annál nagyobbra nőtt lelkében a nyugtalanság.
Pislogott párat, megrázta a fejét, és úgy nézett körül a teremben, mint aki a másvilágról érkezett vissza. Eltolta magától az ételt, ünnepélyesen felegyenesedett, és az őt kísérő értetlen pillantásokkal mit sem törődve kisétált.
A hálóterembe, ott egyenesen az ágyához ment, és elhatározottságot sugárzó mozdulatokkal lerántotta a pokrócot a matracról, leemelte a matracot az ágyról, és rátette a saját betéte vékonyságán sokat kesergő József testvér ágyára. Ezek után ivott egy korsó csapvizet, elment vizelni, és lefeküdt hanyatt a csupasz deszkákra. A pokrócot fejét is elfedőn, halotti lepelhez hasonlatosan vonta magára, és újra gondolataiba mélyedt.
Hogy gondolat volt-e még, vagy már álom, nem tudta, mindenesetre szentek egész sora jelent meg előtte szakadt ruhában és szomorú, kérlelő tekintettel felé fordulva. A háttérben Jézust látta egy kereszt vízszintes tagjával a vállán magányosan távolodni egy dombtető felé, ahol a faalkalmatosság másik fele meredezett. – Várj! – kiáltotta Ferenc testvér, de kétségbeesve tapasztalta, hogy hang nem jön ki a torkán. A szentek feje fölött Jézus felé kapott, és megpróbált utána eredni, de lábai nem engedelmeskedtek. Újra összeszedte minden erejét, és végre felébredt.
Már hajnalodott. Ferenc testvér tudta, hogy új élete első napja készül virradni, ezért a látomásából erőt merítve lerázta magáról a reggeli felkelés máskülönben szurkos, fullasztó terhét, és valósággal kipattant az ágyból. Elvégezte a dolgát, és rögtön a patakhoz sietett, ahol egész testét megmosta a jéghideg vízben. Ezután a tehenekhez ment, és megfejte mindet. A többiek csak ekkor ébredtek.
Társai a reggeli misére érkezve már a templomban találták, a mise végeztével pedig egy kicsit tovább maradt, mint a többiek. Egy jelre várt, olyasmire, mint az éjjeli, de korgó gyomrán kívül mást nem észlelt. Alázattal a szívében azt gondolta, hogy további jel hiányában egyszerűen folytatja a megkezdett utat, de hirtelen öröm járta át a lelkét: hiszen a korgó gyomor maga az újabb iránymutatás!
Boldogan rohant le a domboldalon, a tizenkét stáció mellett valósággal elsuhant. Ziháló mellkassal állt meg, Isten ege felé tárta a karjait, szandálját messze rúgta, és mezítláb tért vissza a kolostorba. Míg a többiek reggeliztek, ő foglalatosságot talált magának a gazdaság körül: kitakarított az állatok körül, enni adott nekik, megforgatta a polcokon érő sajtokat.
A délelőtti csendes imádság idejére újra csatlakozott a többi szerzeteshez, csak ő sokkal nagyobb erővel, sokkal nagyobb hittel fohászkodott. A szemináriumon is nyitott szívvel vett részt, mindenben csatlakozott társaihoz – csak az étkezéseket hagyta el.
A következő napja hasonlóképpen telt azzal a különbséggel, hogy gyomra ugyan nem korgott, de éhsége nem adta magát olyan könnyen, mint az előző napon, amikor időről-időre megfutamodott. Most konokul tartotta magát. Ferenc testvérnek minden erejére szüksége volt, hogy gondolatait a célja felé terelje, és eltérítse az alantas ösztöntől. Álló nap csak vizet vett magához, úgy dolgozott, úgy imádkozott. Elgyötörten tért nyugovóra.
Éjjel Jézus testével és vérével álmodott. Reggel pokoli nehézségek árán, tántorogva kelt fel. Szédelegve ment a patakig, ahol a jeges víztől szinte elájult, de mégiscsak összeszedte magát valamelyest. Dideregve fejte meg a teheneket, a reggeli misén, ahogy behunyta a szemét, úgy látta, hogy szerzetestestvéreinek pufók teste mind egy-egy kövér cipó, a szertartás végén alig tudott lábra állni, a többiek mögött kullogott, és szégyellte magát, hogy csak az ételre tud gondolni.
Ám ekkor, azon a ponton, ahol egy nappal korábban a szandálját rúgta le lábáról, hirtelen rádöbbent, hogy az álom Jézus testével, a látomás a cipó-szerzetesekkel maga is jel volt! Ennie kell ahhoz, hogy a rá kiszabott feladatot maradéktalanul és becsülettel végig tudja vinni. A hála egy könnycseppje gördült le az arcán, és heves szeretetet érzett a Mindenható felé, amiért ilyen erős és bölcs kézzel mutat utat neki. A többiekkel tartott reggelizni, de csak kenyeret és vizet vett magához.
A táplálék váratlanul érte a szervezetét, és csaknem ledöntötte a lábáról. Tagjai elnehezültek, szemhéja ólmosan csúszott lejjebb és lejjebb. A délelőtti imádságot szégyenszemre mély, álomtalan alvásban töltötte. Felébredve lelkiismeret-furdalás fogta el, és mohón kereste, kutatta, hogy merre kell, hogy az útja tovább vezessen. Új életében eddig mindig kapott valamilyen útbaigazítást, de most üres sötétségbe zuhant, nem álmodott, nem látott látomást. De hiszen épp ez a jel! Az ételt nem a magunk örömére kell fordítanunk, hiszen azzal épp, hogy eltávolodunk a helyes úttól, hanem csakis nemes cselekedetekhez szabad erőt meríteni belőle. A nap további részét – amellett, hogy a szokásos dolgokban maradéktalanul részt vett – azzal töltötte, hogy kitalálja, vajon mik lehetnének ezek a nemes cselekedetek.
Éjjel megint Jézust látta a kereszt vízszintes részével a vállán. Még hajnalhasadta előtt valósággal kipattantak a szemei, könnyed ruganyossággal kelt fel, és arra lett figyelmes, hogy kullancs módjára ragaszkodó társa, a derékfájás, nyomtalanul eltűnt. Jézusra gondolt, meg a megjavult derekára, és tudta, mit kell tennie.
A gazdaság felújításából megmaradt, korhadásnak indult gerendák közül kiválasztott egy jó kétméteresre tört darabot, és a vállára vette. Lépett vele párat, érezte, ahogy nyomni kezdi a bőrét, az izmát, a csontját. Elégedetten tette le, és hozzálátott az immár szokásos reggeli teendőihez. Egyúttal eszébe jutott, hogy senki nem furcsállta, hogy minden el van végezve, mire egyáltalán felébrednek. Senki nem kutatta, hogy ki végezte el, így senki meg sem dicsérte érte, senki meg sem köszönte neki. Ez pedig nem lehet más, mint jel. Jel, hogy a földi életben dicsőségre vágyni hiábavaló, sőt, Istennek nem tetsző gyarlóság, mely csak elvonja a figyelmet az alázatos szolgálattól.
Az újabb iránymutatástól megerősödve vette a vállára a gerendát, és úgy indult a templom felé, fel a kálváriadombon. A nap tűzte tarkóját, tenyere verejtékben úszott, hogy alig tudta tartani a hatalmas fát, meztelen talpát kövek nyomorították, de ő csak lépegetett előre, felfelé. Az út egy hatodánál meghallotta a mögötte közeledő társai fojtott morajlását, döbbent és aggódó hangfoszlányaikat.
Előre szegezte hát a tekintetét, és kettőzött erővel tört előre a domb tetején pompázó templom felé, de ereje – megdöbbentő módon – rohamosan fogyatkozni kezdett. A gerenda egyre nehezebbnek bizonyult, a hátralévő kilenc stáció közötti űr pedig – ahogy előre futtatta csípős verejtéktől homályos tekintetét – egyre és egyre nagyobbnak. Ferenc testvér, a feladat ily módon világossá vált nagyságától megzavarva megbotlott, és vállán a súlyos gerendával a porba zuhant. Izzadságban úszó arcát kosz fedte, homloka egy széltében több sebből álló szakaszon vérezni kezdett. Ferenc testvér összeszorította a fogát, és megpróbált felállni, de nem bírt a gerenda iszonyatos súlyával.
Ekkor érte őt utol a többi szerzetes, de hirtelen tanácstalannak érezték magukat, nem tudták, pontosan mi is a teendő. Pár pillanatig kínos csendben figyelték a gerendával küzdő testvért, majd megsajnálták, és – anélkül, hogy keresztjétől megszabadították volna, felsegítették. Ő pedig szerzetestársaitól kísérve ment tovább elcsigázott izmokkal, de égő hittel. Még egyszer elesett, és még egyszer felsegítették, aztán már figyeltek rá, és már azelőtt segítő kezet nyújtottak neki, hogy újra a földre rogyott volna.
A mise a szokásos mederben zajlott, de – ahogy aztán a nap további részében is – Ferenc testvér úgy érezte, hogy társai még nagyobb távolságot tartanak tőle, mint rendesen. Ez a távolság csak növekedett, amikor másnap reggel megint a gerendával a vállán látták meg. Az előző napi tapasztalatokból okulva körülvették, hogy szükség esetén támogathassák, amire szükség is volt, de csak kétszer.
Ferenc testvér bátorításnak vette, hogy az első napi kudarca nem ismétlődött meg, és látta, hogy jó úton jár. Innentől fogva a patakhoz is gerendával a vállán ment, nem csak a misére. Továbbra is csak kenyeret evett, és vizet ivott, de szép lassan mindkettőt növekvő mennyiségben vette magához, hogy legyen ereje a gerendát hordozni. Egy hét múlva már úgy ment vele felfelé a dombon, hogy kövérkés társai alig tudták tartani vele a lépést.
Kisvártatva azonban – mint hogy felfelé mindig egy-egy gerendával a vállán ment, de lefelé anélkül – elfogytak a felhasználható fák. Ferenc testvér ezen a szomorú reggelen zavart ürességgel a szívében lépegetett a templom felé. Ahogy odaért, mégis felragyogott az arca, mert rájött, hogy a keserves (igaz, a vége felé már nem is olyan nehéz) kálváriák nem voltak hiábavalók.
A templom mellett felhalmozott farakásra nézett, és látta, hogy ebből éppen fel lehet építeni egy parányi kápolnát, ami egyszerűségével és kis méretével áll szemben a hatalmas és gazdagon díszített kőpalotával, és egyúttal Isten színe előtt, hogy ítélje meg ő, melyik az igazabb.
A mise után neki is látott alázatos, buzgó művének, és ahogy az – főleg az idejekorán elhelyezett kereszt miatt – elkezdett kápolnának látszani, az addig alapvetően tanácstalan rendfőnök bizonyosságra lelt a szívében, és azt mondta, hogy ennyi elég volt. Ferenc testvérnek még aznap el kellett hagynia a kolostort.
