Rengeteg baromságot lehet olvasni az introvertáltakról, amiket itt nem szeretnék megismételni, de azt az egyet megerősítem, hogy az önmagáért való, időtöltésként űzött társas pofázást rühellik.

Én is introvertált vagyok, mégis nyitva tartottam a lift ajtaját, amikor meghallottam, hogy valaki épp túljutott a kapun, és befelé igyekszik. A szemben lakó szomszédaim közül az egyiknek volt a rokona, akit ablakon keresztül számtalanszor láttam már, de közvetlenül még nem találkoztunk.

Amikor valószerűtlenül túláradóan lelkesedett a kedves gesztusomat látva, már tudtam, hogy hibáztam. Bemutatkoztunk, én azonnal elfelejtettem a nevét, majd becsukódott az ajtó, én meg – a választ tudva – megkérdeztem, hogy ő is a harmadikra jön-e. Igen – hangzott a válasz, majd ugyanazzal a levegővel megkérdezte, hogy mi újság velem mostanában.

Eleve ostoba kérdés két ismeretlen között, hogy mi újság, de egy mostanábant csak az igazi idióták emelnek rá. Mivel konkrétan össze voltunk zárva három négyzetméteren, és hátra volt az út egésze, még nekem is sok lett volna egyszerűen ignorálni a kérdést, pedig én még jóval az az M6-os megépülése előtt elautóztam Budapestről Pécsre egy akkori kollégával úgy, hogy egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, és a szemem sem rebbent.

Szóval válaszoltam neki, hogy a helyzet változatlan, de nem elégedtem meg ennyivel, hanem visszakérdeztem, hogy nála mi újság. A kérdés várakozásomon felül meglepte. Rövid lefagyás után azzal replikázott, hogy vele az történt, hogy megismert egy embert, amire felszaladt a szemöldököm, hogy hátha mégis valami érdemleges kommunikáció lesz a dologból. Majd folytatta: és éppen felfelé tart vele egy liftben.

Én nem tudom, hogy ez az ember egy szociális idióta extrovertált volt vagy egy pánikba esett introvertált, de részemről okosabbnak látom visszatérni a lépcsőzéshez, amit tulajdonképpen mindig is csinálni szoktam.