Baba néni utolsó erejével odébb tolta a megevett krémes után üreslő tányért. Pontosan tudta, hogy most következik a roham. A keserves ismerősre nem is kellett sokat várni. Szorítást érzett a gyomra táján, ami csakhamar éles fájdalommá fejlődött, és kegyetlen hirtelenséggel kezdett sugározni a szíve és jobb lapockája felé.
Baba néni – ahogy idős keze erejéből tellett – megmarkolta az asztal lapját, és szorította. Igyekezett mélyeket lélegezni, és arra gondolni, hogy minden kilégzésnél eggyel távolabb űzi a fájdalmat. Ahogy a hányinger is hatalmába kerítette, felemelte elfehéredett, ráncos arcát, és büszkén nézett a falon lógó képről szigorúan rátekintő katonatiszt szemébe.
Az émelygés és a fájdalom csak hosszú, hínárosan fojtó percek után kezdett alábbhagyni. Amikor a kín elviselhetőbbé szelídült, Baba néni diadalmasan, méltóságteljes lassúsággal emelte el tekintetét a katonatisztről, és a békebeli stílusban gyártott fekete telefonkészülékért nyúlt.
Ahogy hívása célba talált a másik oldalon, minden bevezetés nélkül, de kedvesen szólt bele a kagylóba. – Tiborkám, legyen olyan drága, és ha holnap jön megszerelni a távirányítót, hozzon fel megint két krémest is.