[…]
[K] A robot-forradalom a gasztronómiát is fenekestől felforgatta, és azt kell, hogy mondjam, az éttermek a legtöbb szempontból az előnyükre változtak. Nincs többé odaégett vagy belül nyers hús – hacsak nem pont az a vendég kívánsága…
[V] Igen. Ha jól értem, arra céloz, hogy nincs többé technológiai hiba.
[K] Igen! Pontosan erre gondolok. De nekem akkor is hiányzik valami. A legjobb éttermekben technológiai hiba nélkül készülnek a fogások tényleg kiváló receptek alapján, és mindig, minden egyes alkalommal pontosan ugyanúgy – amit nem hibaként rovok fel: ennek így kell lennie, ha ez embernek ízlett valami valahol, azt ugyanott ugyanúgy meg akarja találni legközelebb is. De van valami egyforma ezekben az éttermekben, ezekben az ételekben. Ha egyet megkóstoltál, megkóstoltad az összest. Ami – ha belegondolunk – mégiscsak elképesztő. Hogy érezhetem, hogy egy omlett és egy bakonyi fojtott hús bármilyen szempontból is ugyanolyan lehet? Semmi közös nincs bennük, és mégis.
[V] Nem tudom, az olvasók mennyire vannak tisztában a robotok szerepével, illetve azzal, hogy pontosan hogyan dolgoznak, de mivel – szerintem – pontosan itt kell keresni az ön által említett jelenség okát, röviden elmondom. Manapság úgynevezett tanuló, illetve tanulni tanuló robotok végzik az egykori séfek munkáját, azaz ők „álmodják meg” az ételeket, tőlük jön az ihlet, ők komponálják a tálalást, stb. A beosztott robotok pedig pontosan azt és úgy teszik, amit és ahogy a „séf” előír nekik. Ez eddig nagyjából mindenhol ugyanígy megy. Az éttermek, amikről ön is beszélt, úgy működnek, hogy a séfrobot nekiáll felkutatni mindent, amit az ételekről, illetve a főzésről és sütésről tudni lehet. Technológiát, konkrét recepteket, a történelmi korok ízlését, a gyakori vagy akár csak egyetlen egyszer elkövetett hibákat, és az elkerülésük módját. Abszolúte mindent. Azaz ezek a séfrobotok mindent tudnak, ami ma elérhető. A hiba ott van, már ha beszélhetünk hibáról egyáltalán, hogy ez a határtalan tudás végső soron minden esetben ugyanaz. Szerintem ezt érzi, amikor azt gyanítja, hogy valahogy mindennek van egy a többivel azonos jellege.
[K] És ezt nem érzem önnél, az ön éttermében. Hát maga is séfrobottal dolgozik, magánál is robot a teljes konyhai személyzet. (Csak a felszolgálók hús-vér emberek, de erre majd visszatérünk később).
[V] Akkor most csak annyit szúrnék közbe a felszolgálókról, hogy azok sem mind hús-vér emberek, igazából egy kísérlet zajlik, meglátjuk, meddig jutunk vele. De akkor hadd válaszoljak a tulajdonképpeni kérdésére. A lényeg az, hogy én nem úgy használom a séfrobotot, mint mások. Nálam szóba se jöhet, hogy nekiálljon és mindent megtanuljon, amit a világon tudni lehet. Először is elbeszélgettem vele. Elmondtam neki mindent, amit én tudok az ételekről. És ez nem feltétlenül sok, semmiképpen sem sok ahhoz képest, hogy objektíve mennyi tudás van ebben a témában felhalmozva, hanem ehelyett „csak” egy személyes látásmód. Elmondtam nekik mindent arról, hogy én hogy gondolkodom úgy általában a világról. Aztán mindent elmondtam neki nagyapámról, akitől nem csak főzni tanultam, hanem tulajdonképpen élni is. Ő az elvek embere volt. Puritán volt, döntésképes, és soha nem tudtam, mit fog mondani legközelebb, ha kinyitja a száját. Mindent, amit csinált vagy mondott, átjárta a természetességnek és a végiggondoltságnak egy varázslatos elegye. Mindenki imádta a nagyapámat – már persze a sznobokon, patológiás hazudozókon és még pár efféle emberen kívül. Tőle tanultam például azt is, hogy a régi bölcsesség, miszerint egy ételbe legalább három fűszer kell, de hétnél nem több, jó kiindulópont, még ha nem is teljesen igaz. Szerinte egyetlen fűszer is elég lehet, a felső korlát pedig annyi, amitől még jobb, érdekesebb lesz az étel, és nem rosszabb szétesőbb. Annyi igaz, hogy ez hétnél szinte soha nem több, de általában háromnál sem. Száz szónak is egy a vége, ezzel az indulócsomaggal „engedtem el” a séfrobotot a „tanulmányútjára”, és azzal, hogy megtiltottam neki, hogy recepteket keresgéljen, meg híres szakácsok és éttermek híres főztjeit vizslassa. Ehelyett mindent tudnia kell a technológiáról, a felhasznált állatokról és növényekről, beleértve azt is, hogy hogyan és mitől érzik jól magukat, mitől lehetnek és maradhatnak egészségesek, meg persze az emberekről, mint olyan lényekről, akiknek enniük kell, hogy túléljenek, és ha tehetik, jót akarnak enni. Ezen kívül arra bátorítottam a séfrobotomat, hogy merüljön el a legkülönbözőbb művészetekben. (Erre a kiindulási pontot az én ízlésem adta neki irodalomban és zenében egyaránt, és arra kértem, hogy ő adjon nekem iránymutatást például a festészet terén). Na ebből kell kifőznie, amit tud. Aztán ezeket persze átbeszéljük, az ajánlott festményeket megnézem, és azokról is elbeszélgetünk, és ez áttételesen mind beépül az étterembe, az állandóan fejlődő étlapba.
[K] Akkor térjünk rá a felszolgálókra…
[…]
