Kálmán bácsinak már a rettegett sarok előtt erősebben dobogott a szíve. Óvatosan lépett egyet, és befordult. Merev derekát kissé előrehajtotta, bal kezét védekezőn maga elé tartotta, és lassan felemelte a tekintetét, fel, a folyosó homályba vesző végére. Nem volt ott senki. De valami nem stimmelt. Az órájára nézett. Nyolc – látta kővé dermedve, és abban a pillanatban gyerekek sivítása nyargalt végig a folyosón, majd maguk, a valóságos, hús-vér, irtózatosan fürge gyerekek csapata is megjelent, és felfoghatatlan gyorsasággal közeledett felé. Kálmán bácsi a pánik határán és kezében a tűzforró teát egyensúlyozva kezdett a megfordulás idegtépő műveletéhez, a tea hőzöngőn felkorbácsolódott, Kálmán bácsi pedig – már megfordulva – nagyot lépett előre, el e gyerekek elől, a sarkon túl vágyott biztonság felé, de páni félelmében egyenesen neki a saroknak. A mézes-tüzes reggeli ital a kezére loccsant, és – patakzó könnyeket kikövetelve – mélyen égetett az irhán is túl, és aztán annál is mélyebben, és még mélyebben, mint tegnapelőtt vagy akár tegnap.