Erika egészen felhúzta a lábát, úgy ült a konyhaszéken, mint egy kis cinke. Kávésbögréjét két tenyere közé fogta, és hunyorogva nézett ki az udvar magas fáira a felkelő nap ellenfényében, amikor csöngettek.
Nem várt senkit, és kíváncsi sem volt rá, hogy ki lehet az, inkább valami homályos rossz érzéssel töltötte el a váratlan esemény. Ivott még egy langyos kortyot a tejeskávéjából, szorosabbra húzta köntöse övét, és egészen lassan az ajtóhoz óvakodott, hátha az illető elunja a várakozást. De a sötét árnyék nyugodtan állt a tejüveg másik oldalán.
Erika kinyitotta az ajtót, és ugyanabban a pillanatban azt hitte, el is ájul. A halál állt a küszöb másik oldalán. Nem mintha fekete lebernyeget viselt volna, vagy kasza lett volna nála, de Erika egyszerűen tudta, hogy a halállal áll szemben.
A férfi a feketétől csak egy egészen halvány árnyalatnyival világosabb, sötétszürke öltönyt viselt, és kezében egy bőrtáskát tartott. Arcára egy pillanatra meglepetés ült ki, de ugyanilyen hamar el is illant. – A férjét keresem – szólalt meg meglepően kellemes hangon, és nyugodt, érdeklődő arckifejezéssel várt a válaszra. Most Erika lepődött meg. Mindenre számított az utóbbi pillanatokban, de erre nem. – A férjem épp ma egy éve halt meg – mondta halkan, és másodszor érezte úgy, hogy lábai nem tartják meg.
Az öltönyös férfi Erika könyöke alá nyúlt, bekísérte a konyhába, és leültette éppen oda, ahonnan egy perce állt fel, majd maga is helyet foglalt vele szemben. – Őszinte részvétem – mondta, és ha letörtnek nem is tűnt, őszintének igen. Erika szemébe nézett, és a táskájából elővett egy bőrfedeles valamit, valószínűleg jegyzetfüzetet, és nyugodtam átfutotta az ott látottakat. Amikor ezzel végzett, eltette a bőrfedeles valamit, és így szólt. – Sajnálom, hogy így elrontottam a reggelét. Hiba csúszott a rendszerbe. Mondanám, hogy ilyen még sose fordult elő, de hát elő szokott fordulni.
Erika kezdett egy kicsit magához térni. Arra gondolt, hogy az események abszurd láncolata aligha fog megszakadni, és meglepve tapasztalta, hogy a halál egészen más, mint amilyennek képzelte. Persze nem ismeri, de ránézésre nem tűnik veszélyesnek… azaz nyilván veszélyes, lényegénél fogva az, de talán kínzásra, fájdalomra, vérre nem kell számítani. Magát is meglepve megszólalt. – Akkor most ennyi? Úgy értem visszamegy, hogy hiba történt, illetve megy a következő címre? – kérdezte a férfit. Az egy kicsit felhúzta a szemöldökét, és mintha (de ez nem biztos) el is mosolyodott volna egy nagyon kicsit, mint akinek imponál, hogy a nő mer kérdezni. – Hogy ilyenkor mi van, az nincs kőbe vésve. Mondjuk úgy, hogy van egy csomó irányelv, részben persze egymásnak ellentmondók. Úgyhogy most kell kitalálni, hogy mi legyen. – A férjemet vissza tudja hozni? – Sajnálom, de nem. – És akkor most engem kell elvinnie? Azaz valakit mindenképpen el kell vinnie, és… hát én vagyok itt? – kérdezte Erika, de rögtön meg is bánta, hogy kinyitotta a száját. Nem akarta tudni a választ. Ha meg kell történnie, inkább történjen meg gyorsan, váratlanul. A férfi ezt vagy megérezte, vagy nem, mindenesetre válasz helyett felállt, és először megállt Erika mellett, majd járkálni kezdett a konyhában.
Erika ettől mégis félni kezdett, gondolatai és érzései kontrollálatlanul csapongtak. Feltűnt neki ugyanakkor, hogy a férfi járkálás közben mindig a látóterében marad, soha nem lép a háta mögé. Ezért furcsa módon hálát érzett. Úgy érezte, hogy ez nem egyszerű véletlen, vagy szerencse, hanem figyelmesség. Végül újabb kérdésre szánta el magát, és úgy döntött, hogy akárhogy is alakulnak a dolgok, ez lesz az utolsó. – Létezik túlvilág?
A férfi megint Erika szemébe nézett, megint azzal a megfejthetetlen, de semmiképpen nem ellenséges, vagy rémisztő arckifejezéssel, és ahogy megszólalt, lassan közelebb lépett. – Ez nehezebb kérdés, mint gondolná, és nem is beszélhetek róla. Azért pár dologra talán rá tudok mutatni, ha ez segít – mondta, és még egy kicsivel közelebb lépett. – Ha van túlvilág, az biztosan nem olyan, mint amilyennek képzeli, vagy amiket leírtak róla olyanok, akiknek, persze önhibájukon kívül, semmi tudásuk nem lehet róla. Például, ha csak ezt a ma reggelt nézzük, azt mondhatnám, hogy jellemző. Ahogy az életre is jellemző, vagy ahogy, ha belegondol, a természet működése is hemzseg a tulajdonképpen ehhez hasonló esetektől. Szoros és tág értelemben is.
A férfi itt elhallgatott, és pár pillanatra maga elé meredt, mint akinek egy operatív döntést kell meghoznia. – De azt javaslom, hogy ne húzzuk tovább az időt. Egyrészt nem sokra megy a homályos utalásaimmal, másrészt rengeteg dolgom van még. Egyetlen utolsó mondatot engedjen meg – tette hozzá, és egészen közel hajolt Erikához. Az illata kimondottan kellemes, sőt vonzó volt, de egy légópince hidege sugárzott belőle. – Az örökkévalóság körbevesz minket. A részei vagyunk. Így vagy úgy, de mindig. Aki ezt életében nem tudja megérteni, és ez a többség, az a lényeget nem értette meg. És nincs második lehetőség. – Az utolsó mondatokat a férfi már olyan közelről suttogta Erika fülébe, hogy az ajka hozzáért a nő fülének finom bőréhez. Erika az utolsó szavakat úgy hallotta, mintha egy álomban kiáltották volna feléje valami végtelen, üres, fekete messzeségből. Aztán minden megszűnt létezni.
A szomszédban lakó idősebb hölgy talált rá. Nyitva volt az ajtó, bement hát rajta, mert rosszat sejtett. A fiatal nőt a konyhaasztalra borulva találta egy fél bögre kihűlt tejeskávé mellett. – Erika! – kiáltotta, és megrángatta a vállát. Erika görcsösen emelkedett fel az asztal lapjától, mint aki levegőtlen rémálomból ébredt. Zavartan nézett körbe, majd a szomszéd asszonyra. Az csípőre tette a kezét, és folytatta a rikoltozást. – Na itt a vége! Most szépen velem jön, és rendesen megetetem! Nem lehet kávén élni, az isten áldja meg! Hát muszáj ennie, nézzen magára, mindjárt teljesen elfogy. Azért ájult el, mert annyit se eszik, hogy egy órára elég legyen felkelés után. Na majd adok én magának tepertőkrémet, hogy megemlegeti!
