Már a kanyarodósávban voltam az út felé – amin elég sokáig kell menni, és elég széles ahhoz, hogy egy kicsit gyorsabban hajtsak, mint ahogy az itteni KRESZ javasolja – amikor a visszapillantómban megláttam egy rendőrautót.

Az első gondolatom az volt, hogy most majd tötymöröghetek végig harminccal, a második pedig az, hogy talán csak nem fogok hátralévő életemben lesütött szemmel oldalra pillantani, ha meglátom magam a borotválkozó-tükörben.

Úgyhogy hitet tettem a rendes gyakorlatom mellett, és ráérősen, de nagyjából harminchétig gyorsítottam, amikor a rendőrautó elkezdett villogni. Félreálltam, ő mögém. Kiszállt, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem (Are you OK?). A metakommunikációjából úgy tűnt, mintha több lenne ez egy egyszerű köszönésnél, és valamennyire tényleg érdekelné az aktuális állapotom.

Miután mondtam, hogy persze, remekül vagyok, pontosította a kérdését, és azt tudakolta, hogy ittam-e alkoholt. Ezen úgy meglepődtem, hogy el is vétettem meghallani és/vagy megérteni, amit még mondott, ezért – miután mondtam, hogy nem ittam – visszakérdeztem, hogy mit is csináltam rosszul.

Erre azt válaszolta, hogy kacskaringóztam az úton. Ezen végképp meglepődtem, csoda, ha a számat nem tátottam ki, és elkezdtem visszajátszani magamban a legutóbbi párszáz métert. Ekkor beugrott, hogy mire gondolhat. Valóban kacskaringóztam, miközben az emberes kátyúkat, meg a besüllyedt csatornafedeleket kerülgettem, hogy mind a futóművet, mint a saját külső és belső szerveimet óvjam a felesleges amortizációtól.

A mai napig nem tudom beleélni magam azoknak az embereknek a fejébe, akik autójukkal kátyúba hajtva az ütés hangjától és a rázkódástól nem zavartatva mennek tovább, mintha ez olyan természetes lenne, mint hogy a fák levelei ősszel amúgy is lehullanak.

Mivel ez a rendőrnő is hasonlóan viszonyulhatott a szolgálati járművéhez, illetve az abban okozott károkat úgyis az adófizetők pénzéből hozzák helyre, nem sikerült meglátnia az útburkolat hibái és az arra adott reakcióm közötti összefüggést. A rövid párbeszédünk alatt viszont – amíg elmondtam, hogy miért kacskaringóztam, és hogy már csak azért sem iszom, mert gyakorlatilag az a munkám, hogy vezetek – megállapíthatta, hogy tényleg nem ittam, úgyhogy minden papírozás vagy akármi nélkül elköszönt, én pedig ráérősen harminchétre gyorsítottam.