Az egyik férfi talpon volt, és az ablakon beszűrődő fáradt nap fényénél kémlelte az ajtót. A másik egy nehéz, hajlított lábú, komor hangulatot árasztó, szinte trónszerű széken ült, és az előbbi tekintetét, testtartását fürkészte olyan feszült akarással, mintha nem kérdezhetné meg, amire kíváncsi, mert amit válaszként kapna, csak elriasztaná az igazságot.
A talpon lévő egyre idegesebb volt. Az óráját nézte, majd félig hátrasandított a trónuson ülőre, de nem nézett rá igazán, csak a közelébe, csak annyira, hogy kikémlelhesse, nem türelmetlen-e ő is. De az nem volt türelmetlen: a másik növekvő feszültsége csak elmélyítette koncentrációját.
Végre kopogás hallatszott az ajtón, és az eddig ácsorgó férfi nagyot lépve lendült előre, hogy a számára kínos csönd minél hamarabb véget érhessen. Szélesre tárta az ajtót. Egy meghatározhatatlan korú ember állt ott szürke öltönyben és barna cipőben. Mélyen ülő, apró szürke szemei magyarázatra várva pásztázták az ajtót nyitó arcát. – Jöjjön be, kérem – szólalt meg a kínos csend zavarából egy másfajta feszültségbe szorult férfi, és meg kellett köszörülnie a torkát, hogy utólag (de hasztalanul) jelentéktelenné álcázza, hogy hangja elcsuklott.
A szürke öltönyös férfi bejött, és rögtön lépett még hármat, a szoba közepéig. Az ajtó fás koppanással csukódott be mögötte. – Miről van szó, kérem? – kérdezte, de egy pillanatra egy másik kérdés tolult az előbbi elé: Ki ez? A tompa ellenfényben most vette észre a széken mozdulatlanul ülő férfit. Az nem szólt egyetlen szót sem, csak ugyanazzal a mohósággal kémlelte a vendéget, mint egy perccel korábban a vendéglátót.
A szürke öltönyös férfi hátán hideg borzongás futott végig, rosszat sejtett, a gyanús csend sötét aggodalmat, és valamifajta haragot támasztott benne. Hogy valamelyest a helyzet ura maradhasson, ez utóbbi érzést ragadta meg, és katonás hátraarcot csinált, hogy véget vessen az ostoba komédiának, és kikövetelje az egyértelmű és haladéktalan választ: miért hívták ide?
Ahogy megfordult, szinte beleütközött a karnyújtásnyira álló vendéglátóba. Az zavart, lámpalázas pillantást vetett a széken ülőre, majd minden további átmenet nélkül az öltönyös nyaka után kapott. Annak – határtalan meglepetésében – csak arra volt ideje, hogy támadója alkarját ragadja meg, aki azonban rögtön nagyon erősen szorítani kezdte a torkát, és valami szenvtelen gép monoton erejével emelni kezdte, hogy egyre kisebb és kisebb súlyt érzett a talpán.
Az áldozat megpróbált a nyaka és a fojtogató ujjai közé férkőzni saját kezével, de a másik helyzeti előnyben volt, nem adta fel pozícióját, sőt, mindkét hüvelykujjával a már rángatózó férfi tarkója felé nyomta annak ádámcsutkáját. A szürke öltönyös egész testével próbált kiszabadulni a szorításból, a feje eszelős himbálásával is próbálta kitépni magát a fojtó markok szorításából, de hasztalan: a lába már nem érte a földet.
Levegője, ereje fogytán volt. Most egyszerre öntötte el a rettegés, amire eddig ideje sem volt, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. Éppen ahogy a félelem megszállta, vette észre, hogy az addig a széken ülő férfi felállt, és egészen a közelébe jött, és mohó, eszelős tekintetével fürkészi őt és a fojtogatót, habzsolja az elfehéredett ujjak, a kidülledt szemek, a rettegés látványát, az erőfeszítés, a haláltusa és a dulakodás hangjait.
Oldalra kifordított szemeivel a vizslató tekintetet, a vizsgálódó arcot látta utoljára, mielőtt a sötétség ráborult volna. A fojtogató lihegve engedte el az ernyedt testet, a másik pedig gondosan megfigyelte, ahogy az minden akaratától megfosztva, karjait maga alá törve rogy a padlóra.
A vendéglátó kíváncsi vendége tekintetét fürkészte. Valami elismerésre vágyott, vagy legalább valami visszajelzésre. De a másik nem szólt semmit, csak töprengve, száguldó gondolatai közé merülve állt egy helyben. – Jó volt így? Fel tudja majd?… Rendes körülmények között… – szólt a gyilkos, de itt elakadt a szava, mert a másik haragosan intett fehér tenyerével, mint aki a felé áradó, a sajátjait megmételyező gondolatokat akarja feltartóztatni. – Az nekem mindegy – mondta kurtán, és azzal egyenesen kiment a szobából.
Csak a látottakat forgatta a fejében egész úton hazáig, és megérkezve le sem vette a cipőjét, csak leült az írógép elé, átfutotta az utolsó pár sort, amin napok óta nem tudta túlverekedni magát, és bőszen, erőből, könyökeit oldalra vetve írt és csak írt erős szavakkal, életet és halált fújó jelzőkkel, megállás nélkül, egészen hajnalig, amíg regényének főhőse holtan nem esett össze.