Rengeteg elméleti vitát hallottam a könyv vs. e-könyv témában. Most kaptam egyet karácsonyra, és az azóta eltelt idő tapasztalatai alapján a vitát a magam részéről lezártnak tekintem.

A konkrét típusnak biztos, hogy jelentősége van, ezért elárulom: Kindle Paperwhite. Én attól tartottam, hogy az e-könyv olvasók képernyője túl sötét, mert nincs önálló világítása, vagy túl világos, pontosabban fénylő, mint egyes laptopoké, illetve hogy a felbontás nem ér fel a nyomtatott szöveg esztétikai és vizuális élményéhez.

Ennél a típusnál legalábbis – ezek közül egyik sem merült fel. A kezelőfelületről, meg memóriáról nem is szeretnék írni, mert felfedeztem valami sokkal fontosabbat.

Amikor jó könyvet olvas az ember, a papír és a betűk „csak” médiummá válnak, a cselekmény, a képek, a hangulatok az agyban bomlanak ki, és az olvasó szinte el is felejtkezik róla, hogy ezeknek mi a forrása.

Amikor hagyományos könyvet olvastam, volt pár apróság, ami ennek az élménynek az útjába állt – persze alapvetően sikertelenül, de azért mégis tapinthatóan. Az apróbbik a lapozás. Én mindig szívesebben és kényelmesebben olvastam azon az oldalon, ami mögött a lapok többsége állt. Az nem hajlott, nem kellett a törés mögé lesni, stb. Az e-könyv olvasónál a lapozás egy pöttyintés a képernyőn, és minden oldal ugyanolyan sík, egyik szél sem rejtőzködik.

A jobb és bal oldal létezése támasztott egy nagyobb problémát is. Azt, amikor az ember talál egy kényelmes fekvő helyzetet, és úgy mélyed bele az olvasásba. Mármint addig, amíg a másik oldal nem következik, mert akkor tartani kell a könyvet, az erre épp legmegfelelőbb ujjakkal nyomni, feszíteni, stb. Magyarul a kényelmes helyzet másfél percig tart, aztán egy kis szenvedés, majd megint vissza. Aztán az ember keres egy hosszabb távon fenntartható pozíciót. Az e-könyv olvasót elég egyszer bepozícionálni, aztán lehet alámerülni.

Aztán van még az is, hogy a könyvek különböző méretűek, illetve puha- és keményfedelesek. Az egyik túl nagy, a másik nyeklik, többen persze pont jók egy bizonyos helyzetre, de nem mindre, mint például táskában hordás és asztalnál olvasás. Az e-könyv olvasó mérete és formája – legalábbis nekem – pont ideális. Simán elfér az amúgy telepokolt kesztyűtartóban, fogása és súlya pont jó – megint csak nekem.

Magyarul az a lényeg, hogy az olvasási élmény útjába nem áll semmi. Hacsak az nem ugye, hogy nincs mit olvasni. Angolul persze korlátlan a választék, és ami még szívmelengető, elég sok ingyenes tartalomhoz is hozzá lehet férni, közöttük pedig olyanokhoz, mint Verne, H. G. Welles vagy Oscar Wilde.

Magyarul persze nem ennyire fényes a helyzet, nem úgy működik a dolog, hogy elindulunk egy szerző, korszak vagy stílus nyomán, aztán berendelünk mindenfélét. Hanem úgy, hogy megnézzük, hogy mi van, aztán abból igyekszünk választani. Úgy tűnik viszont, hogy magyarul is vannak ingyenes könyvek (már persze az olvasni érdemesekre gondolok: még például Gogol is), illetve az elérhető olvasmányok száma is folyamatosan növekszik.

Szoktak még két – egyébként hiúságon, illetve sznobizmuson alapuló – ellenérvet felhozni. Egyiktől sem vagyok mentes én sem. Az első a könyv szaga, amit tényleg jó szippantgatni – feltéve, hogy az adott könyv nem kemikália-büdös. A másik, hogy az e-könyv tulajdonosnak nem adatik meg a telepakolt könyvespolccal való villantás öröme. Ez az öröm persze sekély, és mint ilyen, lemondani róla a jellemfejlődést szolgálja. De az, hogy a már elolvasott, saját kategóriarendszerünk szerint elrendezett könyvekből álló tarka polc látványa nem átélhető többé, az valódi probléma.