Évekkel ezelőtt egy barátommal arról beszélgettünk, hogy ki hogy cselekedne egy abszolút reménytelen helyzetben. A konkrét példa egy elszabadult autó volt talán, ami kiengedett kézifék és sofőr nélkül gurul gyorsulva a gondolatkísérlet résztvevője felé, aki párhuzamosan parkol, és hogy az előtte és mögötte álló autók közül kikanalazza magát, jó hét másodpercre lenne szüksége, míg a becsapódásig sajnos csak kettő van hátra. 

Én azt mondtam, hogy a rendelkezésemre álló időt a teljes káromkodási spektrumom felölelésével tölteném, vagy még csak ennyit se tennék, de a hét másodperces manőversorozatot biztosan nem kezdeném meg. Barátom ezzel szemben azt mondta, hogy ő minden erejével azon lenne, hogy kiszabadítsa az autóját a baj útjából még akkor is, ha tudva tudná, hogy ez fizikailag nem lehetséges. 

Ez az eset jutott eszembe, amikor egy késő-középkorú úr ült be hozzám, és az előttünk álló három perces úton megpróbált megtéríteni. Nyilván hitt a csodákban. Nem tűnt papnak, de talán valami kisebb egyházban lehetett a hierarchiában középen elhelyezkedő megmondóember.

Először azt kérdezte, hogy szoktam-e olvasni, majd az igenlő választ csak mint logikai kapcsot felhasználva rákérdezett egy bizonyos könyvre, hogy azt olvastam-e. Volt is a keze ügyében egy szemléltető példány a Bibliából, amit fürkésző tekintettek a látómezőmbe tolt. 

Ezen a ponton udvariasan jeleztem neki, hogy ha a megtérítésemre akar kísérletet tenni, úgy korrekt, ha az elején megmondom, hogy pocsékba fog menni az a sok Joule energia, amit erre szán.

A szeme se rebbent, hanem keresztkérdéseket kezdett feltenni, amire én viszontkérdésekkel, illetve pontosítások kérésével reagáltam, majd a valóság és az észlelő viszonyára irányítottam a figyelmét sejtetve, hogy az utóbbi hat az előbbire. Sajnos, és megbocsáthatatlan módon nem emlékszem a pontos részletekre, de az egésznek a hangulata olyasmi volt, mint egy barátságos semi contact küzdelemé: Igyekeztem maximálisan felhasználni minden energiáját, és a felém irányított ütéseit lágyan megfogtam, és fokozatosan tompítva őket elnyeltem, és/vagy pár fokkal félre vittem. 

Én egyre jobban élveztem a dolgot. Vitapartnerem hangulata alakulásának megítélésében viszont nem vagyok biztos. Végig nyugodt maradt, talán csak egyszer fújtatott egy szinte észrevehetetlent, és a végén mosollyal búcsúzott. De nem mondta, hogy gondolkodjak azokon, amiket mondott, és borravalót sem kaptam.