Nekem valahogy az esik kézre, pontosabban az esik jól, ha a riffjeimen belül legalább egyszer némítok egyet, de attól sem riadok vissza, hogy ezt minden akkordváltásnál megtegyem. Eredetileg nem volt ezzel semmi különösebb célom, de azt vettem észre, hogy ez feszesebbé, élesebbé teszi a zenét.
Legalábbis akkor, amikor az ilyesmi zenekarban történik, amikor a basszusgitár folyamatosan gondoskodik arról, hogy a groove le ne üljön, és ugyanezt teszi a dob is, az énekről nem is beszélve. Mivel viszont én nem vagyok kiegészülve az említett zenészekkel, de feszességet is akarok, meg a zenét leültetni se, ki kellett találnom valamit.
Ki is találtam. Illetve előjött valami magától. Ahogy az egyik riffemet játszottam, és kicsit hozzáképzeltem, hogy itt, a némítás alatt amúgy a többiek mennének tovább, valahogy ösztönösen elkezdtem szimulálni ezeket az elképzelt zenészeket, és a némításba pengettem.
És az egész – legalábbis, ahonnan én hallgatom – nem ment igazán a feszesség rovására, bár nyilván szinte eldönthetetlen, hogy ez valóban így van, vagy csak abban az elképzelt univerzumban, amit megpróbáltam emulálni. A dolgot kipróbáltam a Hell Ain’t a Bad Place To Be-vel is, és azon a szinten mindenképpen működik, hogy engem be tud lelkesíteni, és felakadt szemekkel ütve a ritmust el tudom szórakoztatni magam nagyon sokáig.
Ami a felakadt szemeket illeti, miután láttam, hogy a begyakorolt riffjeim elég jól mennek odanézés nélkül, óvatosan megpróbáltam azokat is bevonni, ahol helyenként nem korrekt akkordot, hanem csak mondjuk egy kéthúros középendítést játszom, és az is ment.
El is könyveltem, hogy ez szinte több, mint amit vártam, mert egy kicsit most sem értem, hogy hogy tudom így, vakon eltalálni mondjuk a negyedik és az ötödik húrt, de mellette lévőket nem, amikor eszembe jutott, hogy vannak olyan riffjeim is, amiknél cseles sorrendben egy-egy húrt is pendítek a rendes akkordok mellett. Megpróbáltam, és ezek is mentek – persze időnként hibával.
Azt hiszem, fogok csinálni egy hosszabb felvételt csak úgy magamnak, ahol mindenfélét játszom majd, ami eszembe jut, és a visszahallgatásból talán pontosabb képet nyerek, hogy hol tartok. Ugyanis ezeken a célzott felvételeimen (mint ez a fenti is) még mindig rosszabb vagyok, mint egyébként.
Azon is rajtakaptam magam, hogy játék közben odasandítottam a monitorra, és átfutottam egy cikk első felét. Ennek közvetlenül semmi haszna vagy értelme nincs, viszont mintha azt jelezné, hogy egyrészt a gitározás, mint mozgás kezd mélyebben beépülni a készségkészletembe, másrészt úgy tűnik, javul a figyelem megosztási képességem is. Ez azért jó hír, mert eddig el se tudtam képzelni, hogy egy dalban mondjuk be tudjak vokálozni két szót anélkül, hogy a kezeim ki ne esnének a szerepükből. Most már el tudom. Szerintem kezdem kiérdemelni a kompresszor effektpedált és a rendes mikrofont.
Emellett nem hanyagolom az akusztikus gitárt sem: vannak riffek, amik odavalók, sokkal hitelesebben szólnak, mint az elektronikuson. Miközben e körül jártak a gondolataim, megnéztem egy kezdőknek szánt akusztikus gitár youtube-os review-ját, ahol többek között azt emelték ki, hogy a filigrán(abb) húrok miatt mennyivel könnyebb a játék rajta.
Az enyémet – főleg, mióta megvan az elektronikus – amúgy is brutálisnak érzem, ráadásul az eredeti húrok vannak rajta az elszakított vékony E-n kívül, ami – egy nagyon olcsó gitárról lévén szó – jó eséllyel nem a művészi önmegvalósítás inkubátora. Úgyhogy teszek egy próbát a húrcserével.
