Mindig csodálattal adóztam azok előtt, akik egy világ döbbenetét vonják magukra anélkül, hogy erről a legcsekélyebb sejtelmük lenne. A menzán régóta figyelek egy ötvenes nőt, aki veterán snooker játékosokat porba sújtó lencseméretű szemüveget hord, és fejpántja alól úgy néz körül, mint aki minden pillanatban arra számít, hogy meg kell küzdenie valami hirtelen előkerülő elit kommandóval.

Imidzsének központi eleme egyértelműen a fejpánt. Egy széles, vastag, fehér frottír darabról van szó, melyet magas homlokára szorít, és mellyel túlzott szigorral zabolázza meg amúgy cselekvőképtelen, őszes fürtjeit. Talán a tekintete miatt, de mindig is azt gondoltam, hogy egy átlagember számára elviselhetetlenül kétségbeejtő látványt nyújtó háborús sebet, vagy egy, még magzat korában felemésztett ikertestvér vádlón néző arcát rejti el a világ szeme elől. Ennek megfelelően fel voltam készülve rá, hogy egyszer csak a biztonsági kapuknál, ahol csak bajosan lehet menekülőre fogni, patak vér üti át a textilt, vagy fojtott segélykiáltást fogok hallani alóla.

Aztán egy nap megjelent a pánt nélkül. Láttam a sok kollégát (és én sem voltam kivétel), ahogy lopott oldalpillantásokkal próbálják kifürkészni a titkot. De a máskor eltakart rész alatt nem volt semmi gyanús. Az irodaház dolgozói két táborra szakadtak. Az egyik megkönnyebbült, a másik most kezdett igazán szorongani.