Egy barátom megkért, hogy, ha tehetem, adjak vért egy rokonának úgynevezett irányított véradás keretében. Azt válaszoltam, hogy részemről ok, viszont – ha jól rémlik gyerekkoromból – AB Rh+ vagyok, és kérdés, hogy így is releváns-e a dolog. Kiderült, hogy igen, majd az enyémet letárolják, és csereberélnek máshonnan megfelelőt.
Magyarul a végig sem gondolt „A” terv helyett, miszerint persze felajánlom a segítségemet, de az rajtam kívül álló okokból aztán mégsem fordulhat gyümölcsözőre, hirtelen a „B” terv élesedett: konkrétan vért kellett adnom. Ilyet még sose csináltam, mivel elég következetesen, preventív defenzióval kerülöm a tűszúrásos helyzeteket.
Bepakoltam a hátizsákomba a két biciklizárat, meg a fülhallgatómat arra az esetre, ha a visszaúttal kapcsolatban kezdeti bizonytalanságok merülnének fel, hogy akár egy teljes album végighallgatásával adjam magamra a gyújtást. Megérkezve szembesültem vele, hogy kulcsot nem sikerült hoznom a zárakhoz, úgyhogy felvittem a bringát a recepcióra, és megkérdeztem, hogy ott tudom-e hagyni valahol bent. A nő kifelé mutatott a kapun, hogy igen. Erre azt válaszoltam, hogy nincs záram, úgyhogy nem hagynám kint, mire meglepetésemre kiderült, hogy elsőre értette a kérdésemet, és nem az utcára mutatott, hanem a kapun belül az előtérre.
Bent felvették az adataimat, és előre megkaptam a fél literes ásványvizet, meg a csokis nápolyit. Utána az ujjbegyemből vettek egy kis vért. A gyűrűs ujjamról a kisujjamra továbbítottam a kezdeményezést, azzal az indokkal, hogy azt ritkábban használom gitározás közben. Ebben ki is egyeztünk. Aztán eszembe jutott, hogy adhattam volna a jobb kezemet is, most meg már látom, hogy tökmindegy az egész, mert már amúgy sem látszik semmi. Egyúttal az is kiderült, hogy határeseti vérszegény vagyok, azaz 132 a nem tudom miben kifejezett hemoglobin értékem, ami az orvos mérlegeléséért kiált, hogy adhatok-e vért.
Megjött közben az orvos is, és adhattam. A folyosó utolsó szobájába, ahova ugye a mese szerint eleve szigorúan tilos lenne egyáltalán bemenni, na ott veszik le a majdnem fél liter vért az embertől. Innentől a vérvételeknél szokásos ügymenet következett, csak időben rendesen elnyújtva. Lefújtak vagy ötször fertőtlenítő spricnivel, elkötötték a felkaromat, majd persze belém döftek egy ordenáré átmérőjű tűt. Ekkor csevegtünk egy kicsit, majd az összes dolgom annyi volt, hogy pumpálgassak a kezemmel. Ugye az az egyik olyan mozdulat, amit tűvel a könyökhajlatban ép értelmű ember nem csinál, de hát megkértek. Dicsérték a technikámat, pedig – nem panaszként mondom – maroklabdát sem kaptam, mint a kettővel mellettem fekvő nő. Az adag végéhez közeledve lelassultam egy kicsit, nem igazán akart tovább folyni a vérem, amit én a magam részéről életrevaló reakciónak értékelnék, de a nővér más szempontokat vett figyelembe, és lazított a kötésen, valamint gyurmázni kezdte a felkaromat, hogy az utolsó cseppeket is lefejje rólam.
Az események után kaptam egy jókora vattacsomót, hogy azt szorongassam, majd pár perc heverészés után elmehettem. Kiültem a folyosóra, rápillantottam a biciklire, és komótosan megettem a nápolyimat, meg legurítottam a fél vizet, és mivel semmi különöset nem éreztem, úgy döntöttem, hogy akkor hazatekerek.
Az út hazafelé végig enyhén emelkedik, de csak két kilométerről van szó. Az egész mégis pont olyan volt, mint ha előtte már mentem volna egy jó negyvenest enyhe szembeszélben. Illetve most úgy néz ki, hogy egy kicsit fájni fog a fejem, úgyhogy zárom soraimat, és betöltök egy szalonnás rántottát.
