Egy blokkal odébb ült velem szemben, és csak akkor láthattam rendesen, ha tekintetemmel kikerültem a közöttünk ülőket. De nem néztem rá, és ő sem rám. Az ablak felé fordítottam a fejemet, és miközben az elvonuló éjszakai várost néztem színlelt tompán, lopva rá-rápillantottam a tükérképére, aztán egyre hosszabban és hosszabban pihentettem rajta a szememet.
Ha csak megmozdult a szeme bogara, rögtön elkaptam a tekintetemet. Éreztem, hogy rám néz az ablak tükrében. Ha visszanéztem, ő fordította el a fejét, aztán a piros lámpánál ugyanazt a lovas szobrot bámultuk, és végül, végre találkozott a tekintetünk. Mintha megérkeztünk volna abba a világba, ahova mindig is tartoznunk kellett volna. Mélyen egymás szemébe néztünk, mosolyogtunk egymásra, és tudtuk, hogy ezután már nem lesz ugyanolyan az életünk, mint eddig volt. A megállók csak az utazás ritmusát adták, az üveg mögött az éjszakai város elmosódott, mi pedig csak egymást néztük, csak egymást láttuk.
Hirtelen – mintha az újra létezni kezdő idő adna jelet – értünk a Hetvenesek terére, ahova eredetileg igyekeztem. Mintha túlzó, lehetetlen álomból ébredtem volna, megráztam magam, kapkodva, lesütött tekintettel a nyíló ajtóhoz léptem, és leszálltam a hidegbe anélkül, hogy ránéztem volna.
Ahogy a busz elindult, láttam még, ahogy üléséből szomorúan kipillant rám, de a tükörképeink csak mosolyogtak tovább egymásra, aztán felálltak, talán hogy együtt szálljanak le a végállomáson. Bénultan bámultam a gyorsan távolodó éjszakai busz után, és tudtam, hogy már soha nem érhetem utol.