A pizza hordás után adódó következő karrier lépcső errefelé a taxisofőrré válás. Taxiból kétféle van. Az egyik a klasszikus fekete (black cab), a másik pedig az ún. private hire. Ez utóbbiak szokványos autók négy ajtóval, meg egy-egy matricával az oldalukon. Én három napja léptem előre.

Az üzleti modell mindkét esetben hasonló. Az ember kibérli a rádiót egy heti tarifa befizetésével, aztán amit bevételez, azzal gazdálkodik. A feketék rádióját vaskosabb dolog kibérelni, cserébe drágább velük utazni. Viszont ők azok, akiket le lehet inteni, a private hire kocsikat csak rendelni lehet.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy idáig eljutni nem volt egyszerű. Hogy relatíve sok pénzt be kell fizetni ilyen-olyan vizsgálatokra, meg tanúsítványokra, az nem érdemel igazán említést; ez mindenhol így van.

Kétféle vizsgát is le kellett viszont tennem (meg a kocsinak is egyet). Először is el kellett végeznem egy egyhetes tanfolyamot a taxisofőrködés alapjairól. A feliratkozásnál kérdezte a leendő oktató, hogy van-e valami végzettségem. Mondtam, hogy van egy diplomám, de azt hiszem, ez most nem releváns. Kicsit csóválta a fejét, meg furcsán mosolygott, aztán azt mondta, hogy vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, nincs semmilyen végzettségem, és eddig építkezéseknél segíttettem. Plusz kicsit több, mint két éve vagyok az országban. Így ingyen lesz a tanfolyam. Nem ellenkeztem.

Aztán ki kellett töltenem egy kis tudástesztet. Olyan kérdések voltak benne vagy tíz oldalon át, hogy ha a tízesemből elvesznek két fontot, mennyi marad nálam. A tesztet sikeresen teljesítettem, jogosultságot nyertem részt venni magán a tanfolyamon.

Ennek a legelején elmondták, hogy mindenki át fog menni, ugyanis a vizsga kérdéseinek elhangzása után rögtön a válaszok is elhangzanak majd. A tanultak döntő többsége józan ésszel belátható trivialitásokat tartalmazott; meg sem említem őket. A képzettségem szintje így ún. level 2 (egy egyetemi diploma 7, egy főiskolai 6). Szavakba öntve ez körülbelül annyit jelent, hogy „ön felismeri, ha beszélnek önhöz”.

A másik tudásanyag sokkal-sokkal otrombább volt. A körzet negyven, egyenként öt-tizenegy állomásból álló útvonalát kellett beseggelnem úgy, hogy a vizsgán hatot kérdeznek, amiből ötöt kell tudni hibátlanul. Azaz ha egy roadot streetre vétek, vagy kimarad egy valami, az az útvonal nem ér. Negyedszerre sikerült átmennem, hónapokat töltöttem ezzel úgy, hogy közben tíz-tizenhárom órákat dolgoztam, és tanultam az ennél jóval egyszerűbb level 7 képzésemre.

Az ilyen tanulnivalóval az a baj, hogy nincs mihez kötni egyik elemét sem. Egy versnek (amit szintén utáltam mindig is tanulni), van íve, története, ezer apró dolga, ami megsegíti az emlékezést. Itt nincs semmi. Semmi. Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet, ugyanis egyes utcanevek előfordulnak sok kerületben, tehát ezek megjegyzése bizonyos szempontból csak növeli a zavart. Az ilyen fajta tanulás olyan az agynak, mintha azért vennénk egy másfélszeres térfogatú, internetről vezérelhető, „A” környezeti besorolású, víztakarékos mosógépet, hogy a vizes ruhát rendesen az oldalához tudjuk csapkodni.

Számos trükköt vetettem be. Minden útvonalat megnéztem a térképen, hogy vizuális emlékem is legyen. Számon tartottam, hogy hány állomása van, hogy gyanús legyen, ha csak hetet soroltam fel például. Mindig visszatértem a korábbiakra. Felmondtam egy CD-re, és azt hallgattam a kocsiban. Az egész csak arra volt elég, hogy egész jól tudjam őket, de annyira azért pont ne, hogy a vizsgát le tudjam tenni.

Csak egy érdekességet hadd említsek meg. Amikor már azt hittem, hogy szinte mindent tudok, (az utolsó előtti vizsga után) rájöttem, hogy a kiadott papírról tanulva észrevétlenül a segítségemre van az adott útvonal elhelyezkedése a sorban. Azaz, ha a második oldal tetején van a kérdés (a választ letakartam), akkor szinte tudattalanul megsejtem, hogy akkor ez a Gorsey Lane-nel kezdődő lesz, nem a Tailor Lane-es. Na a vizsgán ez nem működött.

A vizsga maga rendre egy lepukkant szobában zajlott, ahol koraötvenes nők felügyeltek minket, és konkrétan nézték, hogy próbálunk-e csalni, egymásra nézni (azt amúgy hiába, mert mindenkinek más listája volt), vagy bármi mást csintalankodni. Ha igen, eltiltás három hónapra.

A vizsgákon előfordult, hogy a szokásos ismertetőt el sem mondták, mert nem volt senki, aki először jött volna. Mindig volt, aki hamar visszaadta az üres lapot, mások próbálkoztak pár kérdéssel, megint mások egész jól tudták, de nem elég jól. Én összesen két embert láttam sikert aratni a négy alkalom alatt. Az egyik én voltam.

A végső sikert egyébként az hozta meg, hogy a kérdéseket külön papírcsíkokra írtam, és véletlenszerűen húztam közülük. Ha tudtam, ment a mosolygós borítékba, ha hibáztam, az elhúzott szájúba, ha be sem ugrott, akkor a lefelé görbülőbe. Egy kis extra időm is összejött, ugyanis két napig nem tudtam felkelni fekvő helyzetből. (Az angol egészségüggyel való találkozásomról majd írok külön). Így fel tudtam térképezni, hogy melyikek mennek nehezen, és tudtam külön foglalkozni velük, például elmondani őket újra meg újra, megint megnézni a térképen, stb. A harmadik napon, amikorra a vizsgám esett,  képes voltam a hátsó ülésen fekve utazni, majd további húsz percet ülve tölteni, így tudtam levizsgázni. (Az ötödiken már tudtam annyira járni, hogy az orvos szemébe tudtam hazudni, hogy semmi gond a hátammal (sem), nyugodtam kiadhatja az alkalmasságit).

A fő gond ezzel az egésszel az, hogy az így megszerzett tudás tökéletesen hasznavehetetlen az életben. Az ember úgy tanul meg területeket, hogy jellegzetes tereptárgyakat ismer fel, beugrik neki, hogy ez az útburkolat ismerős, stb. Aztán egy idő után emlékezni kezd, hogy amin mindig végigmegy, annak mi a neve. És egyszer csak összenő a háló. Ahogy én tanultam, az csak azzal jár, hogy vadidegen helyeken bolyongva felismerem, hogy ja, ez az út benne volt a tanulmányaimban – amikre persze azóta már nem emlékszem.