Nem sokkal voltam a derekam lerobbanása után. Hat órát tudtam vezetni, aztán már nem ment a kuplungolás, ki kellett szállnom, és a küszöbön nyújtani a lábamat, hogy tehermentesüljön az ideg. Innen, ha ezt minden fuvar után megcsináltam, volt még két óra bennem, mire újra a hátamra kellett feküdnöm.
Ebben az állapotban külön kis morfondíroznivaló, hogy mihez kezdjek majd idős hölgyek bőröndjeivel, amit ők biztos nem tudnak megemelni, viszont nekem se szabadna. Plusz sajnos be kell segítenem azoknak az utasoknak is, akik túl ostobák ahhoz, hogy egy adott térfogatot akár kockákkal telepakoljanak: a lehető legesztelenebb sorrendben tuszkolják be a cuccaikat, és mindent (mindent) úgy tesznek be, mintha az lenne az utolsó darab.
Vannak azok is, akiktől a kocsit féltem (pedig ezen már túltettem magam viszonylag régen). Ők olyan hatékonysággal találnak be a csomagtér nyílásába egy babakocsival, kerekes bevásárló-kocsival vagy valamilyen fémvázas objektummal, amit egy életre érdemes ember a tű foka és a bolyhosított mászókötél relációjában is megsemmisítően szégyellnivalónak érezne. Össze-vissza verik a fényezést, a kárpitot és a műanyag elemeket.
És van még az udvariasság. Ez már csak az én hibám, igyekeznem kell levetkőzni. Ennek a berögzülésemnek megfelelően szálltam ki akkor is, amikor láttam, hogy utasom valami zacskóval vesződik. Nem is tűnt túl nehéznek, igaz, nem is gondolkodtam az egészen, csak megszokásból cselekedtem.
Mosolyogtam, köszöntem, és kinyitottam a csomagtartót. A nő fel volt spannolva, szervezkedett az anyjával, újabb zsákok kerültek elő, majd legnagyobb bánatomra jénai tálak, fazekak és egyéb edények következtek.
A nő abba a fajtába tartozott, aki ha megneszeli, hogy segítségre számíthat, teljesen elengedi magát, sőt, hálálkodni se hálálkodik különösebben: neki ez jár. A fazekak és egyéb edények pácolt húsokkal, mártásokkal, meg minden szarral voltak tele. Természetesen nem záródtak érdemben, és nem fértek el a csomagtartóban: az utastérbe is kellett pakolni gazdagon. Az ülésre szemeteszsákokat teregettünk.
A célpont helyét a nő nem pontosan sejtette, de hogy merre menjünk, azt jobban tudta. Ahogy a negyedórás pakolásokkal lenni szokott, az út maga az alapdíjas távon belül ért véget. Közben annyi derült még ki, hogy utasom annyi parfümöt locsolt magára, ami figyelmeztetési fokozatú vegyi fegyvernek minősült. De legalább elnyomta a páclevek szagát.
Egy kicsit beszélgettünk az álláskeresésről, meg az ő németországi munkájáról, de csak olyan futtában, mert nagyon izgult, hogy elég jól fog-e kinézni a partin, ahova a pácokat visszük. Konkrétan megkérdezte, hogy szépnek látom-e.
Udvariasságból, és a borravaló reményében szinte habozás nélkül vágtam rá, hogy nagyon is. Pedig egy embernél, akinek a feje akkora (még ha ez a csontozatával arányban is áll), mint egy barnamedvéé, nem értelmezzük a szépség fogalmát.
Úgy vezettem, hogy ki ne loccsanjon semmi, és eléggé elszomorított, hogy a hölgy nem érti, hogy ez mindkettőnk érdeke – persze én főleg magamért tettem. Ő ugyanis leginkább sietett volna, és őszintén nem érdekelte, hogy nekem majd hány deci taknyot kell kiitatnom a csomagtér kárpitjából vagy az ülésből.
Azért nemsokára megérkeztünk. A nő kipattant, és rögtön szervezkedni kezdett, vidám társai legyeskedtek körülötte, amíg nem intettem, hogy lehet megmarkolni a fazekakat. Ez nagyon meglepte őket, de végül csak ráálltak – bár jobbára használhatatlanok voltak, ami, ha belegondolunk, nem kis dolog egy ennyire alap feladatnál.
Én főleg azokkal a darabokkal foglalkoztam, amikre különösen figyelni kellet, hogy ki ne loccsanjanak. Eközben vettem észre, hogy finom utasom lerúgta a küszöb műanyag burkolatát, miközben kiszállt. Nem nagy ügy, sokan megteszik, rutinból teszem vissza a helyére.
Én csak a járdára hordtam a cuccokat, úgyhogy sokkal hamarabb kiürült a kocsi, mint ahogy megtelt. A nőnek sikerült megoldania, hogy ne érjen semmihez. A fuvar ugye alapdíjas volt, azaz a rászánt idővel is kalkulálva olyasmi volt az órabérem, mintha elmentem volna vért adni, majd az érte járó sört és virslit visszautasítottam volna. A kettőhúszból a húszat ötpennysekben kaptam meg, és az egészről írnom kellett egy számlát is.
Miután mindezzel megvoltam, gyorsan elhúztam egy kevésbé forgalmas helyre, ahol nem tilos megállni, és visszatettem a küszöbburkolatot. Ekkor vettem észre, hogy az egyik edénynek az alja is pácleves volt, a vastag, de még olajos, paprikás fajtából. A manna az ülés kárpitjába itta bele magát, hogy a takarítással együtt meglegyen a teljes egy óra, amivel ezek szerint az ördögnek tartoztam még korábbról.
Csak az vigasztal, hogy – tudomásom szerint – a taxis mennyországban az érdemes személyszállító kisiparosok össze vannak rendelve a sok gondot okozó, de a minimumot fizető vendégeikkel, akik éppen ezért a pokolra kerültek. Előbbiek álló nap gázolgatják büntetetlenül utóbbiakat egy olyan kocsival, amibe soha nem kell tankolni, és soha semmi baja nem esik.
