Már nyolcvan méterről látom, hogy ez előre fog ülni, beszélgetni akar, esetleg kommentálni a forgalmi helyzeteket. Úgy is van, bemondja a nevét, és mivel nem ellenkezem, már fészkeli is be magát az első ülésre, lábai közé nagy gonddal egy bőrbevonató dákótokot tesz. Az egyik billiárd klubba akar menni.

Lóarc, hosszú, sárga lófogak, bütykös, nyúlánk ujjak, senyvedt, kiszikkadt test, kissé púpos hát. Játszhatná a lepukkant rókát bármelyik gyerekek ijesztegetésére kitalált mesében: van valami viszolygást keltő a mosolyában, valami feszült hamisság.

Persze a billiárdról beszélünk. Nem ismer magánál jobb játékost. De az emberek ezt nem tudják róla előre, azaz nem nézik ki belőle. Érzelmek sora hullámzik át az arcán, amikor ezeket mondja. Látom, hogy sérti, hogy nem nézik ki belőle, és látom, hogy hájjal kenegeti, amikor a döbbenetet olvassa le az legyőzöttek arcáról.

Általában addig ügyeskedik, bár ez sosem tart igazán sokáig, amíg valaki, jellemzően egy önbizalommal telt suhanc, egy frissen érkezett diák, ki nem hívja. Innentől kezdve nem sokat taktikázik, hanem azonnal, és haladék nélkül megsemmisíti az ellenfelét. Azaz a végén mégis csak csavar egyet, és az utolsó pár lökést előre bemondja. Megvárja, amíg az áldozat hangot ad neki, hogy az képtelenség, hogy azt meg tudja csinálni, aztán megcsinálja.

Nem mindenkivel ilyen, csak aki megérdemli, aki emberkedik, aki megpróbálja semmibe venni. Itt is: az emberkedésnél, meg a semmibevevésnél kinyílnak a szemei, árad belőlük a düh, de ahogy a döbbenet ecsetelésére tár át, gyermeki öröm ömlik szét az arcán, és sátáni kacaja betölti az utasteret.

És azon gondolkodott-e már, hogy profi legyen? – teszem fel a kézenfekvő kérdést, hiszen ha egyszer mindenkit legyőz, miért ne élne meg belőle fényesen. Egy pillanatra megdöbben, olyan az arca, mintha az derült volna ki, hogy tudom, hol volt és mit csinált akkor, amikor azt hitte, egyedül van. Gyanakvás, és mintha árnyalatnyi félelem futna át a vonásain.

Persze, hogy gondolt rá – mondja – de egyrészt igazából most sem a pénzért csinálja, még ha elő is fordul, talán nem is olyan ritkán, hogy pénzben megy a játék. Másrészt meg úgy döntött, hogy inkább a helyi közösséget szolgálja, utat mutat pár fiatalnak, tanítja őket, sőt, felkészíti őket arra, hogy ők maguk versenyszerűen játsszanak.

Egészen rossz kedve lett, ahogy ezt ecseteli, nem is mosolyog, majd rám néz azt kémlelve, hogy elhiszem-e, amit mond. Én pedig elismerően biggyesztem a számat, hogy ez derék hozzáállás, és a megnyugvásából látom, hogy jól végeztem a dolgom, és úgy látja, fogalmam sincs, hogy mindkettőnknek hazudik. Azáltal, hogy azt hiszi, hogy engem át tudott verni, a maga számára is hihetőbbé válik, hogy tényleg a segíteni akarás vezette, és nem a kishitűség, vagy a képességeinek az elmeséltnél relatívebb volta bénította meg a profivá válás rögös útja felé kacsintva.

Jókedvét visszanyerve részletekbe megy, és számomra már érthetetlen szakmai részletességgel ecseteli pár különösen kegyetlen győzelmét, ahol a nagyképű, gyanútlan senkiháziak egytől-egyig megsemmisítve hullanak a porba, és somfordálnak el előle, vagy fizetik hajbókolva az italát.

A kocsiból kiszállva vívódik egy kicsit. Láthatóan nagyvonalúnak is akar látszani, de költeni se szeretne. Végül nevetségesen kevés borravalót ad, és lebbenő ballonkabátjában sietve, mint valami lecsúszott illuzionista tűnik el a terem sötétjében.