A pocak jó szó. A pé meg a cé közé zárt ó végleg, a jelentés ismerete nélkül is megrajzolja a szóban forgó testrészt. Mi mást rajzolhatna meg? Nem illik semmi másra. (Ezen kívül a javára írom, hogy hasonlít a pocokra). Ahogy ezt vagy azt hozzátesz az ember, alakíthatja a formáját, a keménységét, a méretét, mindent. Mondom, ez egy jó szó.

Kár, hogy nem használhatom már évek óta. Nem. Több mint kár. Elkeserít, dühös vagyok miatta. Ezt a szót elvették tőlem. Nem csak úgy általánosságban, hanem konkrétan. Azt is tudom, ki volt. Egyébként mindegy, de ha éppen kíváncsi vagy: Tominak hívják.

Egy nagyobb társasággal voltunk egy összejövetelen. Ahogy megláttam a srácot, rögtön furcsa érzésem támadt. Nem tudtam volna akkor és ott, a szerencsétlenség előtt megfogalmazni, de valahogy éreztem, tudtam, hogy ez az ember bajt fog csinálni.

Próbáltam kerülni, hogy ne is tudjak róla, mit csinál, de óvatosnak is kellett lennem, hogy ne érjen készületlenül a dolog, ezért figyeltem. Iszonyú volt a feszültség, nem is bírtam másra figyelni, csak megjátszottam, hogy részt veszek a társalgásban, hogy nevetek a vicceken. Valójában vártam.

Amikor hirtelen kivált egy kisebb csoportból, és az állapotos lányhoz lépett, megéreztem. Tudtam, hogy most jött el a pillanat, amitől rettegtem. Mielőtt a felismerést tettekre válthattam volna, szélesen, idióta módjára elvigyorodott, fakó, pisze hanggal összecsapta két izzadt tenyerét, hogy vékonyszálú, szőke haja is belelibbent, berogyasztotta madár térdeit, és fejhangon, affektálva szólalt meg.     – Jaj, mit látok? Egy pocak! Az én kis húgomnak most ugyanilyen naaagy pocakja van! Megfoghatom? – A hangja megbénított, a két fülemen bejutva nyákosan markolta meg az agyamat, hogy oda kellett kapnom, hogy meg ne őrüljek. A péje nyálat fröccsentett, a céje álszent volt, a kájától öklendeznem kellett.

Azóta nem mondtam ki ezt a szót. Nem bírom kimondani. Émelygés fog el, ha csak eszembe jut, erős szégyenérzet tör rám, ha csak közelítek felé. És folyamatos, csillapíthatatlan bűntudatom van, mert tudtam, hogy baj fog történni, és a döntő pillanatban mégsem csináltam semmit, nem állítottam meg azt az embert, csak álltam bénán. A többiek sem mondják ki soha. Egyikük sem hozta még szóba, de érzem, hogy neheztelnek rám a történtek miatt, mert ők még csak nem is sejtették, hogy mi fog történni, csak bennem bízhattak volna, de én cserbenhagytam őket.