Továbbra is olvasom a könyvet az angolok viselkedésének rejtett szabályairól. Most a beszédnél tartok. Az itteni mondások és a közmegegyezés szerint csak szólaljon meg valaki, a többiek már tudják is róla, melyik osztályból való.

A szerző felsorolja például a hét fő bűnt, azaz azokat a szavakat, amelyek a felsőbb osztályok fülének fájdalmasan és kiábrándítóan jelzik, hogy a beszélő munkásosztálybeli. Én viszont nem fogom felsorolni őket, hanem csak a nekem két legérdekesebb meglepetést.

Kate Fox (a szerző) egy kis betekintést ad az antropológusok munkájába, amikor azt javasolja, mondjunk valamit egy angolnak elég halkan ahhoz, ahogy annak vissza kelljen kérdeznie, és hallgassuk, hogy reagál. Ha azt mondja, „Pardon?”, teljes bizonyossággal a munkásosztályhoz tartozik. Nálunk ez inkább modoros – legalábbis szerintem. A felsőbb rétegekhez tartozó angol ezzel szemben csak annyit kérdez, „What?”.

Na ezen meglepődtem. Nálunk nincs lejjebb annál, minthogy valaki úgy kérdezzen vissza, hogy „Mi?” (hacsak a „He?” nem). Az anyák gondolkodás nélkül, gerincvelőből indítják a javított hangsort („Tessék?”) és/vagy a kezüket a szájon vágáshoz.

A másik különbség már korábban is feltűnt nekem, és nem is angol-magyar vonatkozásban, hanem bármilyen-magyarban: bizonyos idegen szavak kiejtése. Nálunk megmosolyogják azt, aki seatnak mondja a Seatot (és nem szeátnak), vagy volkszvágennek a folkszvágent, vagy csunak a céeszut. Az angoloknál pont fordítva van. Úgy ejtik, ahogy a saját nyelvük szabályai alapján kézenfekvő, és a helyesen ejtőket lesajnálják, mint akik görcsösen akarják bizonyítani, hogy ők ki tudják ejteni úgy az adott szót, ahogy azt eredetileg kell.

Kacifántosabb az összehasonlítás a Barcelona szó esetén. Ezt a spanyolok és – ha jól tudom – a katalánok is pösze sz-szel ejtik. Ilyesmi pösze sz (th) az angolban is van, de a Barcelonát pont nem azzal ejtik. Ezt csak annak nézik el, akinek valami súlyos oka van így ejteni, pl. ott élt tizenkét éves koráig, vagy hivatásszerűen foglalkozik az országgal.

Nálunk a pösze sz kiejtéséhez egyfajta szégyenérzet társul – ahogy valószínűleg nekem sem véletlenül ez a jelző ugrott be róla. Ettől függetlenül gyanús, hogy nem az olyanok vannak-e kevesebben, mint mi, akik igyekeznek úgy ejteni ezeket a szavakat, ahogy azt az eredeti nyelv szerint kell. Gondoljunk csak bele, hogy nálunk mindenki számára kézenfekvő, hogy a nyelvek többségében a s sz-nek ejtendő.

Miért van az, hogy nálunk az a kínos, ha ezeket elvéti valaki, máshol (végül is konkrétan csak az angolokról meg a németekről tudom) meg az, ha valaki „majmolja” a kibocsátó nyelvet? Attól tartok, nem a nyitottság, meg az elfogadás, hanem a nemzeti önbecsülés, meg a valamire való hatalomként eltöltött idő hossza környékén kell keresgélni.